Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pál Tibor László: Eléretlen rózsák című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A történet főszereplője maga az író, huszonkétéves egyetemi hallgató, aki kriminológus szeretne lenni.
Szerelem, szenvedély, félelem és tragédia. Ezen elvont fogalmak története Hídvéghi Lili élete és halála. Egy fiatal lelket elveszteni mindig elmondhatatlanul fáj, de aki ismerte Lilit, az tudja, hogy Isten a gyönyörű szőke lány elvételével megbocsáthatatlan bűnt követett el – ahogy a gyilkosa is.

Előszó

Az érzelmeknek ára van.

Valahol azt hallottam, hogy az a közhely, hogy a pénz irányít mindent, egy hatalmas hazugság. Az ember persze hajlamos az ilyen közhiedelemmel szembemenő kijelentéseket mindennemű belegondolás nélkül egy laza vállrándítással vagy egy becsmérlő felmordulással elintézni, de az, akitől ezt hallottam, nem állt meg ennél a kijelentésnél. Hosszas magyarázatba kezdett, melynek a lényege azonban roppant egyszerűen összefoglalható: a pénz nem irányíthat mindent, mert ezt az érzelmek teszik. Minden emberi lény végső soron a saját érzelmeinek a rabja, még akkor is, ha hevesen hadonászva az ellenkezőjét állítja. Szeretet, dicsőség, félelem – mindegy, hogy melyik. Az érzelmeink irányítanak bennünket és mi semmit sem tehetünk ellenük.

Már akkor is úgy gondoltam, hogy van benne igazság, a megtörtént eseményekkel a hátam mögött pedig már biztos vagyok benne, hogy ez az igazság. Elkeserítő, hogy ahhoz, hogy erre ráeszméljek, tragédiák sora kellett, hogy elvezessen. Közben arra is rá kellett jönnöm, hogy mindközül a legveszélyesebb érzelem a szerelem. Szinte látom magam előtt, ahogy a kedves olvasó forgatja a szemeit az előbbi mondatot olvasván, és arra gondol: nesze neki, egy újabb maszlag került a kezeim közé. Nos, lehet, hogy így van. De minden, ami történt, a szerelem miatt történt. Minden ezzel az érzéssel kezdődött, és ezzel is fejeződött be. Van, aki számára örökre.

Szerelem, szenvedély, félelem és tragédia. Ezen elvont fogalmak története Hídvéghi Lili élete és halála. Egy fiatal lelket elveszteni mindig elmondhatatlanul fáj, de aki ismerte Lilit, az tudja, hogy Isten a gyönyörű szőke lány elvételével megbocsáthatatlan bűnt követett el – ahogy a gyilkosa is.

Bizonyos vagyok benne, hogy a kedves olvasó, aki majd kezébe veszi ezt a könyvet, tudja a tényeket és a szaftosra ferdített bulvárlapok badarságait is ismeri ezzel az üggyel a kapcsolatban. Amikor felkértek, hogy írjam meg Lili halálának a történetét (tekintettel arra, hogy barátok voltunk, és, hogy a véletlenek összeesküvése révén fontos szerepet töltöttem be a megoldásában), először nem tudtam választ adni a szerkesztőnek. Még úgy sem, hogy történetesen magam is elgondolkoztam addigra már azon, hogy papírra vetem a gondolataimat – ha nem is azért, hogy egy szélesebb közönség is megismerhesse azt, hanem, hogy kiírjam magamból a fájdalmat, és könnyítsek valamicskét a gyászon. Aztán egy ismételten izzadt forgolódással töltött nyugtalan éjszaka után kora reggel felkelve egyből felhívtam a szerkesztőt, és beleegyeztem, hogy megírom a könyvet. Lehet, hogy lesznek, akik úgy tekintenek majd erre, mint egy olcsó és visszataszító marketingfogásra, de én inkább úgy érzem, ez egy utolsó csokor rózsa Lili sírjára. Tartozok annyival neki, hogy megismertessem a világgal halálának igaz történetét, amivel talán még segíthetünk is másokon. Segíthetünk, mert tudom, hogy Lili is ezt akarta volna.

Szeretném leszögezni, hogy ez a könyv csak és kizárólag Hídvéghi Liliről szól. Az, hogy közben az olvasó majd megismerheti a gondolataimat és az érzéseimet, pusztán annak köszönhető, hogy azok mind szükségesek a nagy egész megértéséhez – még akkor is, ha első pillantásra ez nem így tűnik. Ennek a memoárnak nem én vagyok a hőse.

A szavamat adom rá, hogy amit itt olvashatnak, az a teljes, kendőzetlen igazság. A lehető legjobban igyekeztem eldobni magamtól az elfogultságom, miközben dolgoztam és emlékeztem. Nem mindig sikerült, de nem is hiszem, hogy mindig sikerülnie is kellett volna.

Remélem, hogy Ön, aki olvassa most ezeket a sorokat, a történet végére megérti azt, amit nekem sosem fog sikerülni. Ahogy pedig halad előre, kérem, mindig tartsa szem előtt:

Az érzelmeknek ára van.

Egy

Ahogy belekezdtem az írásba, rájöttem, hogy a legnehezebb feladat a kezdetet meghatározni. Hol kezdődik egy gyilkosság? Az áldozat halálánál? A gyilkos terv megszületésénél? Az első baljós jelnél? A jó krimik mindig messzebbről kezdenek, hogy bemutathassák a szereplőket, és, hogy fokozhassák a feszültséget. A sorozatgyilkosokról íródott true crime könyvek (ha most eltekintünk attól, hogy a bennük foglaltak mennyire valósághűek, avagy mennyire nem azok) általában a szörnyetegek gyerekkorától kezdik el mesélni a rémmesét. Az én regényem azonban nem a gyilkos pszichéjét kívánja feltárni – ugyanakkor elkerülhetetlennek érzem, hogy erről is szó essék majd. Végül is jó néhány órányi többnyire céltalan gondolkodás után arra jutottam, hogy ott kezdem, ahol én tulajdonképpen belecsöppentem az események akkor még nem annyira sűrű sodrába.

Nyár volt. Méghozzá abból a fajtából való, amiből az utóbbi időben elég sok kijutott nekünk: perzselő, száraz forróság monotóniája, amit talán egy hónapban ha két esős nap szakított csak meg. Nos, ez a június eleji szombat éppen egy esős napra esett. A levegőnek ugyan nem sikerült lehűlnie, de a langyos esőcseppek fátyolalakzatba verődve hullottak alá a kiszáradt földre. Az íróasztalomnál ültem, amely a nappalim sarkába volt beszuszakolva, és a laptopom képernyőjét bámultam tág pupillákkal. A kurzorom egy többnyire fehér oldal közepén villogott, jelezve, hogy még közel sem vagyok a beadandó dolgozatom végéhez. Levettem a szemüvegem, hátradőltem, és kibámultam az ablakon. Lent, a társasházhoz tartozó apró és gondozatlan kertecskében a fakó fűszálak lehorgasztott fejjel kuksoltak. Olybá tűnt, hogy hatalmas teher nehezedik rájuk, és bánatukban nem tudják felemelni fejüket. Mintha csak sejtették volna, mit hoz a jövő a számomra. A számunkra. Persze ez humbug – csak a képzelettársításokra hajlamos elmém látja bele egy természeti jelenségbe a már megtörtént jövő érzéseit. A valóság az volt, hogy az esőcseppek lassan–lassan vízgömböcskéket formáltak a növények fején, amik mindaddig húzták őket lefelé, míg nem engedtek a gravitációnak.

Visszaerőltettem a tekintetem a képernyőre, de ugyanezt nem sikerült megtennem az agyammal. Hiába próbáltam koncentrálni a múlt századi kriminálpolitika jellemzőire, valahogy nem akaródzott az egész. A gondolataim minduntalan máshol kóboroltak, ráadásul megmagyarázhatatlanul levert voltam. Már éppen ott tartottam, hogy félreteszem az aggodalmaimat a közelgő leadási határidővel kapcsolatban, és nézek egy sorozatot, amikor is megcsörrent a telefonom. A kijelzőn ott virított a név: Kata.

Nálam ritkaságszámba ment, ha valaki felhívott. A kapcsolattartásaim túlnyomó részt személyesen vagy Messengeren zajlottak. Különben sem szerettem telefonálni. Valahányszor telefonon kellett beszélnem valakivel – akár baráttal, akár zaklató telemarketingesekkel – mindig egyfajta szorongás fogott el, mintha csak nyeretlen tinédzser lennék, aki szerelmet akar vallani az osztálytársnőjének. Éppen ezért töltött el rossz érzéssel, amikor láttam, hogy Kata, az egyik szorosabb barátom telefonon keres. Végül is, nem voltam nagyon eltévedve a rossz érzéseimmel.

– Mondja kérem – szóltam bele a telefonba.

– Nem írja ki a telefonod, hogy én kereslek, vagy csak ilyen pocsék a humorod?

– Erre inkább nem válaszolnék, ha lehet.

– Tudtam – nevetett fel a légköri zavarokkal terhes vonal másik végén Kata. – Figyelj csak, egy kis szívességet szeretnék kérni tőled.

Bevallom, miután ez a mondat elhangzott, tehetetlenül tűrnöm kellett, ahogy vadabbnál vadabb eshetőségek százai cikázzanak át lelki szemeim előtt. Hiába, ilyen az, amikor valakinek élénk a képzelőereje, aminek a tetejében ráadásul szeret már–már kórosan álmodozni is. Néhány másodperc némaság után válaszoltam csak, amit reméltem, hogy Kata betud majd a térerő minősíthetetlen minőségének.

– Miről lenne szó?

– Nem nekem kéne segíteni, hanem az egyik barátnőmnek. – Itt megállt, majd kicsivel később tette csak hozzá a nevet, mintha az külön jelentőséggel bírna. Azzal is bírt. – Lilinek.

Ezért hívott volna csak fel?

– Nem ismerem – mondtam erre. – Kéne?

– Majd megismered. Van egy érzésem, hogy kedvelni fogod.

– Szőke? – kérdeztem.

– Alap. Ráadásul szingli.

– Akkor már kedvelem is – nevettem egyet. – Miben kéne segítenem?

– Valami technikai malőrje akadt a telefonjával. Nem tudom, nem értek hozzá. Gondoltam, ha már úgy is jössz, ránézhetnél.

Úgy is megyek? – kaptam fel a fejem. Miért mennék Katához? Megpróbáltam kipréselni egy valamire való emlékfoszlányt megfáradt agytekervényeim közül, de csak nem sikerült. Nem volt hát más hátra, mint beismerni a vereséget. Tapogatózóan kérdeztem:

– Hát persze… na de… miért is megyek?

– Csak nem felejtetted el, hogy költözöm? – kérdezte szemrehányóan Kata. Szinte láttam magam előtt fitymáló nézését – ahogy összepréselt szemhéjakkal, félrehúzott szájjal egyenesen a lelkembe lövell villámokat.

A költözés! Tényleg!

– Hogy is felejtettem volna el – mondtam pökhendin. – Talán ilyet feltételezel rólam?

– Ebbe a beszélgetésbe nem hinném, hogy bele akarsz menni.

– Jogos.

A helyzet az, hogy valóban nem felejtettem el, hogy megígértem Katának, segítek neki cipekedni, bár az már kiment a fejemből, hogy az ma lesz. Tudtam, mennyire fontos ez neki. Kata az a fajta lány volt, aki valószínűleg már születésekor is parancsokat osztogatott a nővéreknek. Határozott volt, és semmi másra nem vágyott jobban, mint egy családra. Ezt pedig nem győzte hangoztatni eleget. De persze nem minden olyan könnyű, ahogy azt az amcsi limonádé-mozik lefestik: Kata szülei nem voltak olyan jó módban, hogy támogathassák lányuk önállóságra törekvésének állomásait, ráadásul a viszonyuk sem volt éppen viharfelhőtől mentes. Így az, hogy Kata közel ötévnyi szakadatlan gürcölés után végre ki tudott fizetni egy lakást, és el tudta választani magát az otthon kellemes, ámde zsarnok melegétől, az eddigi legnagyobb személyes sikereként könyvelhető el. Az már csak hab a tortán, hogy a lakás történetesen ugyanabban a bérházban volt, amiben Emma, az egyik legjobb barátnője is lakott.

– Mikorra is kell odaérnem? – kérdeztem.

– Elég, ha olyan egy órára idejössz. Addig Botond segít nekem a kisebb dolgokat elrendezni.

– Még valaki, akit ismernem kéne?

A vonal végén kattogó csend állt be.

– Ő a Lili tesója – mondta végül Kata, de a mondat végét elhúzta, mintha mondani akarna még valamit, de mégsem akarna mondani még valamit. Aztán csak kibökte: – Tudod, az Emma pasija.

– Hát hogyne – mondtam kissé rezignáltam. – Az Emma pasija.

Hát ezért hívott fel. Felkészített a viharra. Rendes tőle. Természetesen nem tudtam, hogy Botond kicsoda, de még csak arról sem tudtam, hogy Emmának barátja van. Olyan barátja. Természetesen érthető volt, Emma miért nem mondta el: aligha tudtam volna letagadni, hogy az átlagosnál kicsit nagyobb füleim végéig bele vagyok szerelmesedve Kata legjobb barátnőjébe. Én persze úgy könyveltem el magamban a dolgot, hogy ez egyes egyedül az én titkom – a saját, senki más által nem ismert plátói szerelem –, csakhogy az igazság ennél messzebb nem is lehetet volna ettől. Önnön magamat nyugalomba ringató hazugságnak tökéletes volt, na de címeres ökörnek (vagy vak balfácánnak) kellett lennie annak, aki nem vette észre, hogy is ityeg az a bizonyos fityeg. Gondolom Emma nem akart szimbolikus tőrt döfni amúgy is érzékeny szívembe, így készséggel titokban tartotta előlem a kapcsolatát. Viszont a kapcsolatoknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy többnyire fény derül rájuk, ha akarjuk, ha nem.

Kata valószínűleg átérezte a helyzet faramuciságát, és úgy érezte jobb, ha előbb kapok egy pofont egy kedves kéztől, mintha ott futok bele egy érdes tenyérbe. Ezért is szerettem őt.

– Szóval a lényeg, hogy készítsd fel azt a kis okos fejedet – szólt bele a telefonba Kata. Hallottam a hangján, hogy szeretné már befejezni a beszélgetést.

– Az mindig készen van – feleltem. – Ne aggódj, ott leszek.

– Reméltem is. A te érdekedben.

– Hogyne, hogyne. Kicsinálsz, ha becsaplak.

– Óh, életem, az nem kifejezés – nevetett fel Kata.

Kinyomta a telefont.

Hátradőltem a székemben, ami panaszos nyekergéssel engedett a súlyomnak. Lehunytam a szemem. Kata szavai visszhangzottak a belső fülemben. Szóval Emma bepasizott. Őszintén, csodálkoztam, hogy eddig ez nem történt meg. Emma ugyanis nemcsak roppant csinos – mit csinos, gyönyörű – volt, de az öreg szakállas ott fenn a felhők között páratlan humorérzékkel és sziporkázó elmével is megáldotta. Persze talán mindez túl idealizált képnek tűnhet, de most mit csináljak, ha én csak így látom? Mindegy is. Már pasasa van. Na nem, mintha számítana valamit is. Tisztában voltam vele, hogy én meg nemhogy játékos, de még csak kispados sem lehetek az érte folytatott játékban. És ez jól is volt így – azt hiszem.

Azonban minden hiába, még látatlanba is nehezteléssel vegyes lenézéssel gondoltam erre a Botondra. Így működik az emberi elme: még akkor is tudsz féltékeny lenni valakire, ha ahhoz a valakihez szemernyi közöd nincsen. Ilyen az élet – ahogy Frank Sinatra mondaná.

Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle a sodródó gondolatokat. Ránéztem az órámra. Fél óra múlva dél. Felpillantottam a laptopomon tanyázó üres dokumentumra és búcsút intettem neki. Hosszan lenyomtam a bekapcsoló gombot – a fehér ürességet fekete űr váltotta fel. Visszatükröződött benne az arcom: rendezetlen hajam az arcomba lógott, kék szemeim hideg csillagként égtek fekete üregükben, hosszúkás orrom hegyén megpattant a mennyezeti lámpa fehér fénye, meg aztán egy borotválkozás is rám fért volna, mert a szakállam kontúrjai már rég elmosódtak. Egyszóval, ismerős kép köszönt vissza. Én nem köszöntem neki.

Inget vettem és vékony, kék–kockás nadrágot húztam. Úgy gondoltam, még megállok a városban az egyik kedvenc kocsmámban, ahol szendvicseket is adtak a szomjazó közönségnek, ebédnek az is megteszi. Megtapogattam a zsebeimet, immáron ötödszörre. Mindent rendben találtam, így becsukva magam mögött az ajtót nekiindultam a lépcsőn. Volt ugyan lift, de egészen kicsi korom óta ódzkodtam a szűkös, instabil helyektől, meg különben is csak két emeletet kellett lefelé caplatnom a lépcsőkön.

Éppen nyitottam volna a jobb napokat is látott bejárati ajtót (amihez puszta kézzel nyúlni istenkísértés volt), amikor a földszinten lévő egyetlen lakás ajtaja valósággal feltépődött. Apró, ráncokkal sűrűn tarkított arc jelent meg a nyílásban, dauer-es ősz hajhullámok áradata alatt. Kék–sárga mintás otthonkába öltözve kicsoszogott Piroska néni, a bérházam nem hivatalos házinénije. Nem hivatalos, mert igazság szerint a házmestert Tölgyesi Károlynak hívták, de annak az esélye, hogy valaki megpillantsa őt a házban, a lottószámok egymás utáni többszöri eltalálásának az esélye felé konvergált. Így hát a házmesteri teendők oroszlán részét Károly bá helyett anyukája, Piroska néni látta el, és tévedés ne essék, az akkor már a nyolcvanas éveit taposó hölgyemény minden vehemenciáját latba vetette az ügyek intézése során.

– Mész valahová aranyom? – kérdezte rekedtes hangján. Mentol és moly–írtó különös egyvelege csapta meg az orromat.

– Csak segítek az egyik barátomnak költözni, Piroska néni – mosolyogtam rá.

– Jajj, szívecském, pedig már abban reménykedtem, végre valami lyányt hozol a házhoz.

Azt el is hiszem, akkor lenne miről pletykálni a többi vén satrafával a bingó klubban.

– Dehogyis, Piroska néni. Tudja, hogy megrögzött agglegény vagyok. De ha nem haragszik… – próbáltam gyorsan eloldalogni a balfenéken, mert az öreglánynak szokása volt mindenféle lehetetlen munkát a nyakába akasztani a gyanútlan áldozatának. Ezúttal azonban szerencsém volt, mert bár egy lépést sem jutottam kijjebb, de nem a szokásos mondókával kezdte a behálózást Piroska néni.

– Ne haragudj, kedvesem – kezdte pironkodva –, de attól tartok, hogy elkevertem az egyik leveledet. Szörnyen röstellem, de tudod, az én koromban már megesik. – Ezzel már nyújtotta felém remegő kezét, benne egy gyűrött levéllel.

Szóval ez a hiányzó gázszámla. Még jó, hogy egy hete lejárt a fizetési határidő. Az önkéntes házinéninknek több rossz szokása közül az egyik az volt, hogy elorozta mindenki levelét, mondván, hogy ő majd célhoz juttatja őket, de egy-két levél valahogy mindig elkallódott.

– Rá se rántson, kérem – mondtam. – Nem nagy ügy. Köszönöm, hogy odaadta.

Kiléptem az ajtón, amilyen gyorsan csak lehetett.

– Várj csak, Tibikém! Nem láttad véletlenül az én kis Mazsolámat?

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Egyenesen a ház háta mögötti parkolóban álló kocsimhoz mentem, dacolva a hideg esőcseppekkel. Mazsola – Piroska néni rusnya utcaszéli keverék macskája, aki mindig megszökött otthonról – a Fordom motorháztetején ásítozott, összekenve az egészet sárral.

– Lépés van, Church! – sziszegtem felé, majd a táskám egy jól irányzott lendítésével lemeszeltem a kocsimról.

Úgy látszik az istenek legalább akkor velem voltak, mert elsőre beindult a kis Fiesta, ami merőben szokatlan viselkedés volt tőle. A váltóval már nem volt ilyen szerencsém, vagy húsz próbálkozásba és jó néhány kihullott hajszálamba került, mire végül bevette a rükvercet.

Kiaraszoltam a csendesen csordogáló forgalomba, és maximumra tekertem a hangerőt a rádión, ahol valamelyik nevenincs adón légköri zavaroktól terhes Elvis-maraton ment. Kata és Emma úgy harminc kilométerre laktak tőlem, egy csendesebb kisvárosban, aminek még egy helyre kis strand is jutott a Balaton tömött partszakaszán. Gond nélkül jutottam keresztül a két-három falun, ami az utamba esett, de a közvetlenül az úti célomhoz vezető gyorsforgalmin minden volt, csak gyors forgalom nem. Előttem és utánam is vagy harminc kocsi vergődött a kipufogó-gázba fojtott nyári zivatarban, akár hatalmas, vaspikkelyes halak a halászhajó fedélzetén.
Közel háromnegyed órámba tellett keresztülvánszorogni a maradék néhány kilométeren, és ha mindez még nem lett volna elég, a hűtővizem is majdnem felforrt, ami egy jó negyed órás kényszerpihenőt is eredményezett. Már negyed kettő is elmúlott, mire befutottam Katáék szomorú-szürke társasházához. Volt ugyan hátul egy kialakított parkoló, de jobb szerettem a ház előtt parkolni.

Halvány fogalmam sem volt, hányas számú lakásba költözött, így becsöngettem Emmához. Cserfes női hang válaszolt, de nem ő.

– Igen? Bíró Emma lakása.

– Tibi vagyok. Lennél szíves beengedni? Amilyen cukipofa vagyok, még a végén elolvadok itt az esőn.

– A Pál Tibi, igaz?

– Mást is vártok?

Rekedten megszólalt egy csengő, jelezve, hogy szabad az út befelé.

Felcaplattam az elsőre, és már kopogtam is volna a lépcsővel szemben lévő ajtón, de az kinyílott, és Kata lépett ki rajta, melegítőben és kék pulcsiban. Egy szót sem tudtam szólni, már is ellenállhatatlan erővel ragadott magához, és átölelt, a szuszt is majdnem kinyomva belőlem. Kövezzenek meg, de sosem szerettem ölelkezni. Valahogy mindig is úgy éreztem, egy ölelés nem más, mint a másik aurájába való erőszakos behatolás. Az én hibám, tudom. Nem így azonban Katával – titkon valahogy mindig is szerettem, amikor Kata átölelt. Olyankor mindig úgy érezem, hogy minden rendben van, ott vagyok, ahol lennem kell, ahol szeretnek. Ahogy a hideg és dohszagot árasztó lépcsőházban állva (ami úgy látszik minden lépcsőháznak kötelező alkotóeleme) megéreztem a Kata mahagóni-barna hajzuhatagából áradó virágillatot, az addig háborgó lelkem lenyugodott.

– Na jó, azért még szeretnék levegőt venni, ha nem bánod – nyögtem, megbontandó az ölelést.

– Még jó, hogy bánom – eresztett el Kata. – Késtél.

– Ezt hányd a szemére annak, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet felmenni egy négy méter széles traktorral a gyorsforgalmira. Azt hittem, lepetézek, mire ideérek.

– Korábban kellett volna indulni, édesem.

– Majd legközelebb itt is alszok. Van valami kajátok? Éhen veszek.

– Emma épp most rendelt pizzát. Amint megjön, nekiállunk a melónak, szóval ne edd tele magad.

– Nem ígérek semmit – mondtam, majd befelé vettem az irányt.

Kata megállított, megszorítva a karomat. A szemembe nézett, és úgy festett, mint aki mindjárt évszázados titkokat fog a fülembe suttogni.

– Készen állsz?

– Készen? – adtam a hülyét. – Mire? Bemelegítettem otthon, ha erre gondolsz.

Kata lövellt felém egy szúrós pillantást, de nem szólt semmit.

Keresztülfurakodtam a szűk és zsúfolt előtéren, majd a jobb első ajtón át beléptem a nappali-konyhába. Emmába botlottam, aki éppen a konyhapultnak támaszkodva magyarázott valamit rengeteg beleéléssel a vele szemben lévő asztalnál ülő, szőke lánynak. Ahogy beléptem, mindketten rám néztek, hirtelen elvágva a beszélgetés fonalát.

– Szia Tibi! Téged is látni? – köszönt Emma.

– Néha kénytelen vagy kibírni – intettem neki. Megpróbáltam kerülni vele a szemkontaktust, hogy megelőzzem a bajt, de már éreztem, hogy valószínűleg az orrom hegyéig elpirosodtam.

Még jó, hogy a szakállam miatt nem látszik annyira, hogy vörös lettem, mint a napon felejtett rák, naptej nélkül.

– Melyikőtök akarta, hogy a bugyogó is leázzon rólam?

– Az én lettem volna – nevetett fel az asztalnál ülő lány.

– Ti még nem ismeritek egymást – mondta Emma. – Tibi, ő itt Lili. Lili, te pedig már hallottál eleget róla.

– Még szép. Hídvéghi Lili. Örülök, hogy végre megismerhetlek.

Hát itt volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egész életem során addig a pillanatig nem láttam még olyan szép lányt, mint Lili. Merthogy éppenséggel láttam már, ráadásul nem is kellett messze tekintenem, csak a pultnál feszengve álldogáló Emmára kellett ránéznem. Csakhogy Liliből valami nem evilági vonzerő áradt, ami az első másodperctől kezdve elcsavarta az emberfia fejét. Hirtelen-szőke, hátközépig érő hajzuhataga, mindig mosolyra húzódó, vérvörösre színezett ajkai, és a közte megvillanó gyöngyházfényű fogai, na és persze az orra mellett lévő apró anyajegy mintha mind arra lettek volna tervezve, hogy rabul ejtsen minden egyes férfit a világon.

Kezet ráztunk, oly módon, ahogy a férfiak szoktak a nőkkel, gyengéden, szinte csak megérintve egymás kezeit. Az övé puha volt, selymes. Egy belső hang azt búgta, hogy soha nem lenne szabad eleresztenem. Azért én csak eleresztettem. Ha másért nem is, hát azért, mert ugyanez a belső hang már vagy öt éve szokta ugyanezt súgni, mikor Emmához értem.

– Részemről az öröm – mondtam, megeresztve egy mosolyt. – De én a helyedben vártam volna az előző kijelentéssel. Ha többet találkozol velem, a végén biztos a pokolba kívánsz majd. Mindenki azt teszi.

– Tanúsíthatom – szúrta oda Kata, aki megpróbált átvágni rajtunk egy jókora dobozzal a kezében.

– Segítsek? – kérdeztem tőle.

– Nem, köszi. Ebben vannak a fehérneműim.

– Nem azt mondtam, hogy fel akarom próbálni őket.

– Pedig adnék egy tízest, ha felvennéd a piros csipkés szettet.

A hang mély volt, és a nappaliból az egyik szobába vezető ajtó felől jött. Természetesen nem kellett nagyon törnöm a fejemet, hogy kitaláljam, ki az.

Botond állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Töredelmesen meg kell vallanom, eddig mindent elkövettem magamban, hogy már látatlanban megutáljam azt, aki elvette tőlem Emmát. Azonban ahogy Botond betoppant, mindezen bombabiztosan felépített utálat összedőlt bennem: ekkor értettem meg, hogy Emma miért választotta őt. Botond magas volt, és a maga módján jóképű: hanyagul felnyírt sötétbarna hajához passzoló szemekkel, markáns állkapoccsal, napbarnított bőrén elszórt szeplőkkel. Arról nem is beszélve, hogy egyszerű, szürke pólója alatt csak úgy dagadoztak az izmok. Nem lett volna kedvem ölre menni vele, az egyszer biztos. Egyszóval: az utálatom elröppent, a helyét önsajnálat vette át, és az a fajta értelmetlen féltékenység, mely többnyire a plátói szerelmek sajátja.

– Dobj hozzá egy doboz sört, és megegyeztünk – fordultam felé, ügyetlenül erőltetett mosollyal üdvözölve.

– Ez a beszéd – nevetett fel. – Hídvéghi Botond, ha még nem találtad volna ki.

– Pál Tibor. Remélem, csak rosszat hallottál rólam.

Vele is kezet fogtam. Erős szorítása volt és érdes bőre. Mikor elengedte a kezem, a sajátom a hátam mögé rejtettem, és próbáltam lerázni róla a fájdalmat.
Botond közben elfoglalta méltó helyét Emma mellett: átkarolta, puszit nyomott a homlokára, és ő is nekitámaszkodott a pultnak. Mintha némi feszengést láttam volna megvillanni Emma szemeiben, ahogy rám nézett. Elfordítottam a tekintetemet.

– Azt mondták, én leszek a hős megmentőd – fordultam inkább Lilihez. – Segítség kell valamiben?

– Ha ilyen infómókus vagy, akkor valóban te leszel a megmentőm. De ehhez szerintem le kell ülni.

Jó példaként elöl járva, le is huppant a konyhaasztal mellett lévő egyik székre. Én leültem kettővel arrébb.

– Mi az, csak nem félsz tőlem? – kérdezte Lili gúnyosan. – Azt hiszed, harapok?

Kérdőn néztem rá.

– Aj, ülj már ide mellém! – Lili szó szerint megfogott, és átrángatott a mellette lévő székre.

– Csak lassan a testtel, Lili – röhögött fel Botond. – Ha ilyen harcias vagy, elriasztod szegény fiút.

– Nem ijedek meg azért olyan könnyen – mondtam, majd figyelmen kívül hagyva Emma rosszmájú nevetését, így folytattam: – Akkor lássuk. Elő a lopott holmival.

– Nemrég vettem egy új telefont, de nem tudok bejelentkezni a felhőbe. Pedig ott van minden adatom. Valamilyen hibaüzenetet ír ki.

– Hát, nem vagyok egy nagy telefonmágus, de add csak, meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.

Lili előhalászta a zsebéből a telefonját. Megpróbálta feloldani, de nem sikerült neki.

– Ah, ez a vacak! – kezdte el egyre bosszúsabban nyomkodni. – Most meg már fel sem tudom oldani.

Botond eleresztette Emmát, belenyúlt a zsebébe, és kihúzta a saját mobilját belőle. Megpróbálta ő is feloldani. Mondanom sem kell tán, hogy nem igazán sikerült neki.

– Hagyd, Lili – mondta aztán. – Nem is fogod feloldani. Az az én telefonom, ez itt a tiéd.

– Megint összecseréltétek? – érdeklődött Emma.

– Ah, mondtam, hogy vegyél egy másik tokot rá. Lehetőleg más színűt – torkolta le testvérét Lili.

– Vegyél te, hugi.

– Én nem dolgozom, veled ellentétben. Ha minden jól megy, év végére pedig már szegény egyetemista is leszek.

– Jelentkeztél egyetemre? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta Lili, zöld szemeiben élénk ragyogással. – Pszichológus szeretnék lenni.

– Dicséretes. – Füttyentettem egyet. – Legalább lesz kinek szólnom, ha már nem bírom tovább cérnával a beadandókat.

– Igaz is, te is egyetemre jársz még.

– Inkább csak tönkre megyek, de igen.

– Mesélj már, hogyan mennek az egyetemen a dolgok? Én teljes sötétségben vagyok ezzel kapcsolatban. Egy kicsit talán még félek is tőle.

– Oh, hát… – kezdtem volna bele, de Kata ismét bevágtatott a szobába, és félbe szakított.

– Majd máskor tartasz élménybeszámolót. Megjött a pizza. Mindenki egyen gyorsan, aztán álljunk neki, apa negyed órán belül itt lesz a teherautóval, és az első adag holmival.

– Igenis, főnök! – Szalutált Botond. – Ahogy parancsolja, asszonyom.

Kata kiöltötte felé a nyelvét.

– Emma, te légyszí addig majd segíts nekem kiválogatni a dobozokat.

– Turkáljak a fehérneműid között?

– Lesz benne rosszabb is – kacsintott Kata. – Te meg iparkodj, Tibi, bűvöld meg azt a telefont, aztán öltözz át.

– Öltözzek át? – hökkentem meg. – Mégis mibe?

– Nem hoztál magaddal másik ruhát?

– Minek hoztam volna? Gyűrött ez az ing, vagy mi?

Emma felnevetett.

– Tipikus Tibi – mondta. – Még a saját sírod is frakkban ásnád meg.

– Jól van, kerítek én neked egy szettet. – indult neki Botond. – Van egy hitvány munkásszerelésem, az megteszi. Bár lehet, hogy egy picit nagy lesz, de oda se neki.

Picit nagy? Háromszor beleférek a ruhádba. Akkora a karod, mint az én lábam.

– Ezer köszönet – mondtam. – Na, lássuk azt a telefont.

***

Este a hatost hagyta el az óra nagymutatója, mikor lement az utolsó fordulónyi bútor és miegymás. Ötöt kellett fordulni – szerencsére azonban Kata szülei csupán negyedórányira laktak az ő otthonától.

– Azért néha kicsit megrémít a gondolat, hogy anyám akármikor leugorhat kölcsönkérni egy kiló cukrot, meg vetni rám egy megvető pillantást – mondta Kata, mikor Botond megjegyezte neki, hogy ha a szülei kicsit messzebb laknának, a kivénhedt teherautó már rég beadta volna a kulcsot.

Jogosan tarthatott a cukorkunyerálástól. Ugyanis míg Kata apja nagy lendülettel belevetette magát a költözésben való segédkezésbe, addig édesanyja csak fejcsóválva, mérgezett tekintettel mustrált minket.

– Ez a nő nyársra húz a tekintetével, ahányszor elmegyek mellette – súgta oda nekem Botond, miközben egy tömörfa komódot próbáltunk kiszuszakolni Kata régi szobájának az ajtaján. – Úgy érzem magam, mint egy drogcsempész a reptéri ellenőrzésen.

– Ha meglátod, hogy gumikesztyűt húz, fuss.

Az utolsó forduló után elköszöntünk Kata apjától, aki nagy kacsingatások közepette a kezünkbe nyomott fizetség gyanánt egy szörpös üveget, melyen ákombákom betűk hirdették annak valódi tartalmát: VEGYES.

– Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom – mutatott Botond a palackra. – Múltkor megbütyköltem az öreg verdáját, akkor is adott egy üveggel. Egy hétig éreztem a számban a döglött macska ízt. De legalább az olajfoltot leszedi mindenről.

– Apám pálinkájáról beszéltek? – Jött le elénk Kata.

– Ne haragudj, de ezt nem lehet pálinkának nevezni – nézett rá bocsánatkérően Botond.

– Mit csinálsz idekint? – Kérdeztem Katától. – Minket ellenőrzöl, vagy csak eleged van a benti dolgokból?

– Is–is – vont vállat Kata. – Meg rá is akarok gyújtani. Kértek?

Mindketten megráztuk a fejünket. Kata azért előhalászta hátsó zsebéből a Zippo–ját, és kiázott egy szálat a kezében lévő cigarettásdobozból.

– Tudod mit, mégis adj egyet – gondolta meg magát Botond. Alig gyújtotta meg a sajátját, Kata már a második szálat vette elő. Csakhogy azt amint vörös ajkai közé fogta, rögtön vissza is tette a dobozba.

– Most mit nézel így rám? – bökött felém a dobozzal. – Le akarok szokni. Nem szabad kettőt szívnom.

Este tíz felé nagyjából már értékelhető rendet vágtunk Kata új lakásában, de azért még Emmánál ültünk össze. Addigra Lili telefonja is kész volt a frissítéseivel, ami megoldotta a problémáját is.

– Hálám örökké üldözni fog – mondta nekem.

– Remélem is – mondtam neki.

– Vedd le ezeket a göncöket magadról, szívem – rángatta meg a pólót rajtam Kata. – Úgy nézel ki, mint akit kimosott a mosógép.

Valóban – Botond pólóját tunikaként is használhattam volna, munkásnadrágjának kantárját háromszor csavartuk meg, hogy legalább megálljon rajtam. Kész felüdülésként értem meg, hogy végre visszaöltözhettem a saját ruháimba, még ha az ingem kicsit szűk is volt.

– Mindjárt újra embernek érzem magam – mondtam, ahogy betoppantam a nappaliba.

– Úgy is nézel ki végre – szúrta oda Emma. – Bár a hajad azért levágathatnád.

– Miért, így nem tetszik?

– Erre most tényleg válaszolnom kell?

– Szerintem így is jó – mondta Lili, és rám mosolygott. – Kicsit olyan Matthew McConaughey-s.

– Persze, bátorítsd csak – legyintett Emma. – Még a végén elkezd amerikai akcentussal beszélni.

A folyosóról heveny káromkodás hallatszott. Kinyílott az ajtó, és Liza, a szomszédok macskája futott be rajta. Megtorpant az asztal előtt, körülnézett, majd felmérve a helyzetet, felugrott Lili ölébe.

– Az a nyavalyás macska a lábam elé ugrott – bosszankodott Botond, aki a macskát követve lépett be az ajtón, egy üveg sörrel a kezében. – Majdnem kilottyant a söröm.

– Ne bántsd szegényt – simogatta a vádlottat Lili, miközben az szaggatottan dorombolt. – Nem tehet róla, hogy nem nézel a lábad elé.

– Ha még egyszer bejön a lakásba ez a szőrgombóc, hozzávágom a Judit nénihez, az egyszer szent – dohogott tovább Botond. – Még a turmixgépet sem hozta vissza, mi?

– Dehogy hozta – mondta Emma. – De hallom, ahogy minden nap gyilkolja. Egész ültetvénye lehet odabenn, annyit turmixol.

– Aú! – kiáltott fel Lili.

Liza úgy látszik, megunta a simogatást, mert belekapott Lili nyakába, majd elspurizott, és kiugrott a nyitott ablakon.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Kata.

– Persze, csak megkarmolt.

– Milyen szép nyakláncod van – jegyezte meg Emma. – Nem is láttam még.

Lili nyakában tényleg egy helyre kis nyakék lógott, ami eddig a pólója alá volt rejtve. Lenge láncon egy stilizált, aranyszín Nyilas szimbólum lógott.

– Ez igazi arany? – kérdezte Kata.

– Öhm… igen, az… – válaszolta megszeppenve Lili. Amilyen gyorsan csak tudta, visszaszuszakolta a láncot a pólója alá, elrejtve kíváncsi szemeink elől.

– Biztos jó drága lehetett.

– Áh, csak néhány karátos – mondta Lili, tettetett nemtörődömséggel.

Pocsékul hazudsz, Lili.

– Hol vetted? – érdeklődött Emma. – Én is nézegettem hasonlókat.

– Úgy kaptam. Ági nénitől.

– Te aranyláncokat kapsz a nagynéninktől? – horkant fel Botond. – Én születésnapomra egy pár zoknit kaptam. Karácsonyosat. Áprilisban születtem.

– Mi a baj a zoknival? – kérdeztem.

– Azzal önmagában semmi. De legalább négy számmal kisebb volt a kelleténél.

Ránéztem Katára. Fáradtnak látszott. Mi tagadás, én is az voltam.

– Na jól van, gyerekek – sóhajtottam egy nagyot. – Itt az ideje, hogy könnyes búcsút vegyek tőletek.

– Már mész is? – kérdezte Emma.

– Még van egy beadandóm, amit meg kell írnom. Azon kívül, a kocsim sem mindig indul be könnyen.

De ez most nem így volt. Merthogy be sem indult. Berregett, durrogott, illetve egyéb egészségtelen hangokat adott ki, de beindulni, azt nem akart. Gondolom az egész kerületben hallani lehetett, mert egyszerre kinyílt a bérház ajtaja, és Botond jött ki rajta.

– Nem akarja az igazat? – mutatott a kocsira.

– Nem akar ez semmit – csóváltam a fejem. – Te autószerelő vagy, nem?

– Pattintsd fel, megnézem.

Megnézte. Vagy negyed órán keresztül nézegette, mire végül megszólalt.

– Te Tibi, hogy a fenébe működik még egyáltalán ez a tragacs?

– Nehezen.

– Azt sejtettem.

– Mi a baja?

– Soroljam?

– Úgy értem, most miért nem indul.

– Mert valahol elvesztettél egy gyertyát – csapta le a motorháztetőt Botond.

– Van a csomagtartóban egy egész készlet.

– Az szuper. Na és van benne egy pótmotor is?

– Hogy mi?

– Mert ezzel nem indulsz el ma már sehova – ütött rá a kocsimra. – Maximum vontatóval.

– Annyira rossz a helyzet?

Annyira rossz volt.

– Holnap szólok a főnöknek, elvisszük a műhelybe, és egy kicsit helyre pofozzuk.

– Mennyibe fog az nekem fájni? – húztam el a számat.

– Csak adj az alkatrészekre pénzt, a többi miatt ne fájjon a fejed.

– Ezer köszönet. De mivel megyek ma haza?

– Majd én hazadoblak.

Lili jelent meg mellettünk, kulcsot pörgetve a mutatóujján.

– Az én kocsimmal? – háborodott fel Botond.

– Te már ittál, nem? Különben is, megígérted, hogy kocsikázhatok vele.

– Akkor kellett volna fejbe csapni egy serpenyővel – morogta Botond. – Na jól van, de ha egy karcolás lesz rajta…

– Lárifári, na, gyere, Tibi.

Odadobtam a kulcsokat Botondnak.

– Ezen akármennyi karcolás lehet – mondtam neki. – Már nem számít neki. És még egyszer köszönöm.

***

Lili úgy vezette Botond BMW-jét, mintha két nap múlva már a Dakaron szeretne indulni. Alig volt olyan kanyar, amiben nem farolt volna ki, a kilométeróra mutatója pedig sosem ment a 100-as alá.

– Sétálni is tudok ám, nem muszáj egészen hazavinned – mondtam egy olyan hajtűkanyar után, ahol csak Páduai Szent Antal keze mentette meg a kocsit és minket attól, hogy a szerpentin aljára érkezzünk meg a rövidebb utat igénybe véve.

– Ez megjegyzés volt a vezetési stílusomra? – nézett rám Lili.

– Dehogy, csak hangosan gondolkodtam.

– Ha már hangosan gondolkodsz, akkor mond csak, miért volt ez a titkolódzás?

Na, egy jó kis téma így éjfél felé.

– Miféle titkolódzás? – adtam a hülyét, megfelelően nagyra kerekített szemekkel.

– Emma már vagy két hónapja jár Botonddal. Tudtommal nagyon jó barátok vagytok, nem?

– Tudtommal.

– Akkor… szóval hogy… érted… Hogy-hogy nem…

– Hogy-hogy nem szóltak róla nekem? – fejeztem be helyette a kérdést.

– Igen. – Sóhajtott megkönnyebbülten Lili, leelőzve egy csigalassan, alig százhúsz kilométer per órával haladó autót. – Tudod, csak furcsállom a dolgot.

Én nem.

– Én is. – Megvontam a vállam. – Emma néha olyan, mint Isten.

Lili kérdőn pillantott felém.

– Kifürkészhetetlenek az útjai – somolyogtam. – Bár ez igaz lehet a legtöbb nőre.

– Érdekel, szerintem mi van a dolog mögött?

Hajaj, ha te azt tudnád.

– Halljam, mit mond a női megérzésed?

– Szerintem féltek attól, hogy Botond meg te kijöttök-e egymással.

Nem erre a válaszra számítottam.

Talán több van a dolog mögött, mint hittem?

– Ezt hogy érted?

– Hát, te vagy Emma egyik legjobb barátja, nem?

Ezt nevezik a témával foglalkozó szakkönyvek friendzone–nak. Megint másik szakkönyvek pechnek.

– Mondhatni.

– Szeretem Botondot, és tényleg rendes meg minden, de iszonyú féltékeny tud lenni. Ráadásul ő nemigen hisz a fiú–lány barátságban. Szóval szerintem féltek attól, hogy esetleg Botond és teközted balhé törhet ki.

– Még élek. Ergo egész jól ment a dolog.

– Láttam. Becsüld is meg magad, Botond ritkán jön ki ilyen jól másik férfiakkal. A tesztoszteron mindig túlteng benne. De azért Kata fenyegetései is megtették a magukét– nevetett fel Lili. Csilingelő hangja betöltötte a kocsi külvilágtól elzárt belső terét, és elvarázsolt. Szerencsésnek éreztem magam. Csak később döbbentem rá, hogy mekkorát tévedtem.

Az út, ami nekem háromnegyed óráig is eltartott, Lilinek csak tíz percébe került. A percek úgy suhantak, akár csak mi az éjszakai forgalom hiányában. Lili nagy műgonddal nyomott egy satuféket a bérházam előtt.

– Parancsolj – mondta. – Itt is lennénk.

Isteni csoda. Neki kell állnom imádkozni.

– Igazán köszönöm – hálálkodtam, miközben kászálódtam kifelé a kocsiból. – Megmentettél egy húzós taxizástól.

– Szóra sem érdemes, így legalább törlesztettem valamit a segítségedért.

– Ugyan.

Megálltam az autó mellett. Ő sem szólt, én sem. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy talán be kéne hívnom magamhoz egy italra vagy miegymásra, de ez csak egy kósza ötlet volt. A langyos éjszakai szellő el is mosta.

– Hát akkor, jóéjszakát. És vigyázz magadra hazafelé – köszöntem el tőle. – Majd még találkozunk.

– Szia, Tibi. Légy jó!

Alig csuktam be az ajtót, Lili már el is startolt. A fekete BMW áramvonalas tömege néhány másodpercen belül elveszett az éj haragoskék és narancs-lámpaszín egyvelegébe.

Épp ideje volt, hogy én meg elvesszem az ágyamban.

Precíz lábmunkával félretessékeltem az ajtóban nyávogó Mazsolát, aztán magam mögött hagytam a nap történéseit.