Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Dobó Gergő: Nyulak a fűben – avagy a kémek kicsit sem egyszerű mindennapjai című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A kínai fennhatóság alá tartozó Kárpát-medencében játszódó szatirikus disztópiában Linna, a főhős, fiatal farmerként a klímakatasztrófától megváltozott környezetben narancsot termeszt, illetve egy szárazságtűrő és igénytelen nyúlfajtát tenyészt, mint mindenki más a Pannon Protektorátusban. Egy lottónyeremény keretében cselédként kap pozíciót a fővárosban, ezért hátrahagyja addigi életét és új életet kezd. Azonban tudtán kívül egy kémhistóriába keveredik, és egy Peking ellen irányuló szabotázsakcióban vesz részt

A táj szép volt. Igazán szép. Vörösen izzott a liget fáinak csúcsa, a dombok mögé bukó nap pedig kék árnyékokat vetett a völgyben gomolygó ködfelhőre, és ha a Párt mindenható lenne, talán még pacsirták is búcsúztatnák a dolgos mindennapot. Ám a Párt máshogyan rendelkezett, így a hatékony irtási programnak köszönhetően minden szárnyas elpusztult a Protektorátusban, egy teremtett lélek sem akadt, aki megdézsmálhatta volna a narancsliget érett gyümölcseit. Kivéve tán a farmereket, de nekik meg a könyökükön jött már ki a narancskrémes pirítós és a narancsvelőbe tűzdelt nyúlpecsenye. Mert bizony, ahol az ültetvény véget ért, és a gombaölő gázfelhő sem kúszott már tovább, temérdek nyúl ugrándozott a csonttá száradt macchia bozótosában, és valószínűtlenül hosszú füleiket lobogtatták.

Ennek ellenére, vagy mindezek mellett a táj valóban szép volt, éppen addig a pillanatig, amikor a távolból egy porfelhő bele nem rondított. A termetes állatok visítva rebbentek szerteszét, ahogy a háromkerekű motor éles tülköléssel próbált utat törni magának a nyulak között. Szinte meg sem állt az ültetvény szélén, a szürke zubbonyos férfi úgy pattant le róla, mintha áram csípte volna meg. Gábi volt az a szomszédos farmról, és nyilván valami fontos ügyben járt el, mert tölcsért formált a kezéből és a motoros gázpumpák berregését túlharsogva a sűrű köd irányába kiáltott.

– Linna!

Nem jött válasz. A lány épp az utolsó adagokat pumpálta a lombok között, és ha fel is figyelt volna a férfi üvöltésére, minden bizonnyal úgy tett volna, mintha egyedül lenne, csak hogy ne kelljen szóba állni vele. Pedig Linna jót mulatott volna rajta, mivel a férfi teljesen szétkente arcán a szemfestékét, így pontosan úgy festett, mint egy borz az ütődött mesekönyvből. Linna kinevette volna, mert egyáltalán nem érdekelte a tény, hogy az elfertőződött nyúlharapás miatt meghalt felesége nélkül egyedül kellett ázsiai formára pingálni a szemeit, és bár a szeretője volt a férfinak, az inkább precíznek, mint szenvedélyesnek mondható közösülés után még az éjjel hazaküldte őt, így reggel Gábira hárult a szemfestés kényes művelete.

– Linna! – kiáltozott újra és újra a motorjának támaszkodva, majd megkocogtatta a gyűrött papírdobozt a kezében, és türelmetlenül rágyújtott egy cigarettára. Az utolsó kiáltáskor a gázpumpa köhögve elnémult, így Linna épp elcsípte a férfi baritonját. Talán mégis vissza kellene kapcsolnom, mintha nem is hallottam volna semmit – gondolta, és azon kezdett bosszankodni, miért nem egy pár fasorral arrébb állította fel a pumpákat, akkor a sűrű gázködben soha nem találna rá. Essünk túl rajta – sóhajtotta unottan és odament egy közeli fához. Eloldozta a zsineget egy kóbor nyúl nyakán, amit akkor tekert rá, mikor ráakadt az egyik alacsonyra nőtt fa koronájában, majd megragadta a fülénél fogva, és egyenesen Gábi felé vette az irányt. Karcsú és ruganyos testét ugyanaz a szürke zubbony fedte, csak a bakancsa volt egészen elvetemült kék, élénk rózsaszín cipőfűzővel.

– Mit akarsz? – förmedt a férfira Linna mikor odaért, majd levette ormótlan maszkját és hanyagul a motor mellé dobta. Gábi szótlanul megdörzsölte köszvényes lábát, majd biccentett egyet, és rutinosan a lánynak nyújtotta a cigarettáját. Linna mélyen leszívta a füstöt, és jólesően megvakarta fiúsra nyírt üstökét. Köpött egyet oldalra, ám nem sikerült túl hegyesre, így egy nyálcsomó az állára ragadt és lassan ereszkedni kezdett a válla felé.

– Azt hiszem szűrőt kellene cserélnem – célzott zavartan a maszkjára, majd villámgyorsan megjegyezte, mennyire bénán néz ki a férfi szeme. Gábi ügyet sem vetett rá, csak szótlanul visszavette a cigarettát és szögletes állával a kezében ficánkoló állat irányába bökött.

– Hát ez? Elcsatangolt?

Linna a méreg hatására igencsak felélénkült nyúlra pillantott, de Gábi nem várta meg a választ, csak gépiesen folytatta tovább.

– Már a sufni falát is elkezdték rágni. Nem akarok akadékoskodni, de mivel holnaptól enyém a farm, úgy gondoltam, szólok. Szerintem túlságosan silány fűrészport kaptunk a Párttól. Még az is lehet, hogy nem fadarálék, hanem csak egyszerű homok. Mindenesetre éhesek maradnak, nem vitás. Nem is értem, miért nem olyan fajtákat nemesítenek, amik maradéktalanul megemésztik a homokot. A gázra immunis példányokat bezzeg sikerült kitenyészteni!
A gomolygó ködbe révedt.

– Talán, ha felterjeszteném az ötletem a Párthoz. Bár van egy olyan érzésem, hogy Peking már régóta homokevő fajtákkal kísérletezik… Mondjuk, ha így is lenne, akkor is mi lennénk az utolsók, akik kapnának a példányokból. Nem vagyunk elég fontosak itt az alvégen!

– Ezért jöttél? – kérdezte türelmetlenül Linna.

– Nem. Nem zavartalak volna az utolsó napodon, de a pártfunkciós okvetlenül találkozni akar veled.

– Vang?

Gábi fintorogva bólintott, majd hozzátette, hogy a konyhában várja.

– Vang úr!

– Üdvözlöm Linna – mosolyodott el a terményfelügyelő pártfunkciós, és húsos ujjacskájával feltolta az orra hegyére csúszott szemüvegét. Tömpe orrával és duzzadó kalácsképével szakasztott olyannak tűnt, akár egy Buddhaszobor. Na nem a hatalmas történelmi remekműre emlékeztette Linnát, hanem a bazárokban kapható, pufók plasztik szobrocskákra, melyek békésen gyűrött arcán a két szem két kis mulatságos repedéssé szűkül. Legszívesebben megpaskolta volna kopasz kuglifejét, de nem tudta eldönteni, vajon ez flörtnek számít-e, így egyszerűen csak visszamosolygott rá.

– Megkínálhatom teával?

– Esteledik – felelte Vang elgondolkozva – bár, miért is ne? Igazival?

– Már hogy is adhatnék magának mást!

Linna türelmesen várta, most is cinkosa lesz-e majd megszokott játékukban. Vang kuncogva fészkelődni kezdett a kopott hokedlin, arcán azzal a fölényes kifejezéssel, mintha csak azt kérdezte volna: honnan lehetne igazi teája itt bárkinek is, a kolóniák olcsó aromatizált papírteáján kívül? Aztán ünnepélyes mozdulattal két filtert varázsolt elő nadrágja zsebéből és az asztal közepére tette. Linna ügyetlenül megrebegtette a szemhéjját, majd az orrához emelte a filtereket, és nagyot szippantott az illatából. Végre nem a gombaölő permet és a kiszáradt nyúlbogyók csípős szagát érezte. Egy elfeledett illat töltötte meg az orrát, s mint az szokásos az elfeledett illatok esetében, fájóan szép emlékeket idéztek benne. Nagymama – gondolta, majd zavartan megfordult.

– Rögtön elkészítem, épp csak átöltözöm.

Minden szemérem nélkül kigombolta a zubbonyát és hanyagul a fal mellett álló lócára dobta. Egy futballozástól csatakos fiú darabosságával dobálta le magáról a bakancsát és az egyenszürke ruháit, mit sem törődve a férfi fürkésző tekintetével. Valljuk be, azért lopva odasandított a válla fölött, mert megigazította feszes trikóját, mintha csak a port seperte volna le róla. Nem igazán tudta, hogyan lehetne nőiesebben levenni testéről az otromba ruhadarabokat, és igazság szerint azt sem tudta eldönteni, Vang az ő formás testét nézegeti, vagy a hanyagul ledobott ruháit. Gyorsan átlendült hát a konyha melletti helyiségbe, ami egyszerre töltötte be a hálófülke és a fürdőszoba szerepét. A sarokban álló benzinmotorhoz lépett, és egy határozott mozdulattal berántotta a szivattyú bovdenjét. Prüszkölve köpött párat a falból kinyúló gégecső, majd lassan csobogni kezdett a víz a rozsdafoltos tusolóba, mely inkább hasonlított a földből kivájt jószágitatóra, mint valódi zuhanytálcára. Igyekeznie kellett, mert a gyári relé csak pár perc fogyasztást engedélyezett. Gyors mozdulatokkal lemosta a hónalját és azon töprengett, miért próbált meg újra kacérkodni a férfival. Kedvelte Vangot, és korban jobban is illett hozzá, mint Gábi, mindketten a húszas éveik elején jártak, mégis képtelen ötletnek tartotta, hogy több legyen közöttük munkakapcsolatnál. Pont egy terményfelügyelő pártfunkciós?! Ezért aztán a férfi hiába kivételezett vele. Hiába próbálta meg tudtára adni, hogy igen vonzónak találja, Linna soha nem hagyta, hogy a közösülésre terelődjön a kommunikáció.

Megtörülközött, belebújt egy ócska tunikába, ami addig egy falba vert szögről lógott, és elfordította a szivattyú gázkarját. A motor a gázpumpákhoz hasonló, de annál sokkal kifinomultabb köhögéssel elhallgatott.

– Mindjárt kész vagyok – kiáltotta, és gyorsan a fali tükörhöz lépett. Nem jött válasz, csak mozgolódás zaja szűrődött a konyhából. Linna gyorsan kivette a falból a tükör melletti repedésbe ékelt szemceruzát, és rutinos mozdulatokkal ázsiai formára rajzolta a szemhéjját. A szokásosnál erősebbre és hosszabbra húzta a vonalat, mert úgy gondolta, még utoljára mindent belead. A fővárosban biztos nem fogja kifesteni magát. Aztán megnyálazta az ujjait, és megpróbálta elfogadhatóvá tenni rövidre nyírt, göndör tincseit, de az erős szálak nem adták magukat, minduntalan visszaugrottak eredeti helyzetükbe. Nagyokat sóhajtozva lépett a konyhába.

– Bocsánat, hogy megvárakoztattam.

Vang kipirult arccal intett a fejével: nem tesz semmit. Az asztalon már ott gőzölgött a két bögre, finom illata kezdte betölteni a konyhát.

– A forraló alján találtam még vizet. Remélem nem gond…

– Ugyan dehogy. Nagyon kedves Vang úr – vigyorgott pajkosan, és a lóca felé nézett – és még a ruháimat is összehajtotta. Talán a bakancsomat is kifényezte?
Vang még vörösebb lett.

– Tudja Linna, figyelnem kell a rendre… a Párt mindene a rend.

– Ó, igen, a Párt.

– Sok minden felett szemet hunyok, maga is tudja Linna. Nem teszem szóvá a hibás szemfestést, és a könyvek miatt sem szóltam soha…

Zavartan megigazította a gallérját, mely élesen vágott puha tokájába.

– …és hát a Propaganda engedély nélküli lehalkítása, ugye.

Linna odalépett hozzá, és az asztalon pihenő kezére tette a kezét.

– Tudom. Csak vicceltem. Ha jól belegondolok, talán nekem kellene inkább szégyenkeznem.

– Ugyan, Linna!

– De igen, tudom. Rendetlen vagyok, a nagyi is mondta mindig.

Csend lett, egy láthatatlan kéz megnyomta az idő befagyasztása gombot. Amennyiben létezik ilyen gomb, illetve gombokat nyomkodó léthatatlan kéz, mindenesetre tény, hogy egy pillanatra megfagyott a levegő. Vang a lány tekintetét kereste, de ő elfordította a fejét, és lassan leült az asztalhoz. Fél éve már, hogy szeretett nagymamája bevette a Szenex-et, és noha tudta, hogy ez elkerülhetetlen volt és szükséges, mégis dühös lett, ha eszébe jutott. Pedig rengeteg szép évük lehetett volna még, ha nagyanyja nem lett volna olyan kötelességtudó, mint minden ember a Protektorátusban.

– Nagyon rendszerető asszony volt… – szólalt meg óvatosan Vang.

– Akár a Párt.

Linna erőltetett mosollyal beleszürcsölt a teába, és már épp folytatta volna, hogy milyen nagyszerű és mennyire kedves, amikor hirtelen kopogtattak az ablakon. A szomszéd volt, Gábi. Na, biztos megint elfelejtett valamit! Vagy egyszerűen csak nem tudott ellenállni a kíváncsiságának – gondolta Linna, és intett a fejével, hogy jöjjön be. A férfi zavartan félrehajtotta az ajtókeretről csüngő színes nejloncsíkokat, és sapkáját a kezében szorongatva, belépett a konyhába.

– Elnézést a zavarásért, igazán nem akartam… de holnap utazol Linna, és még van valami, amit feltétlenül meg kellene beszélnünk.

– Né závártássák mágukát, áddíg kimégyék – szólalt meg Vang tört akcentussal, és az ázsiai emberekhez méltó alázatos mosollyal kiment az udvarra.

– Köszönöm, köszönöm – hajlongott a szomszéd – ígérem nagyon rövid leszek.

Linna felállt és hellyel kínálta a férfit, miközben a két bögrét gyorsan a sublótra rakta.

– Megkínálhatlak valamivel? Vízzel esetleg? Bár arra várni kell, mert épp az imént mosakodtam.

– Nem köszönöm, tényleg sietek.

A férfi lopva az ajtóra sandított, majd lehalkította a hangját.

– Nem akarok akadékoskodni, és tudom, hogy ti jóban vagytok, én viszont nem vagyok te. Nekem korántsem fog ennyi mindent elnézni, és hát tudod, ha holnap ide költözöm… nem szeretném, hogy gond legyen.

– A könyvekről van szó? Ne aggódj, már ledaráltam mindet.

– Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülve.

– Igazi csemege volt a nyulaknak.

A férfi megdöbbent.

– Odaadtad? Azt a rengeteget?

– Nem is képzelnéd, hogy egyetlen könyvből milyen kevés forgács lesz. Egy markomban is elfér.

– Értem – tűnődött hunyorogva, és már éppen szólni akart, amikor a szoba ajtaja fölé hajló konzolon bekapcsolt a Propaganda.

Hét óra – gondolták mind a ketten, és csendben a képernyőre szegezték a tekintetüket. A dagályosra komponált szignált követően egy női arc jelent meg Peking zászlója előtt, és gépiesen darálni kezdte a Protektorátus Prezidensének a bejelentését, miszerint a nyugdíjprobléma megoldására irányuló reformok további sikerének érdekében elkerülhetetlen a korhatár további csökkentése, meg hogy a jövő évtől a jelenlegi hatvan évről ötvenkilenc évre módosul a közösségi szuicidálás korhatára. Aztán meg szenvtelen ábrázattal arról is tájékoztatott, óriási örömmel persze, hogy a jelenlegi Szenexnél hatékonyabb második generációs gyógyszereket fognak eljuttatni az arra jogosult idősek körében. Még beszélt volna a termelésügyi miniszter határozott fellépéséről is, de Linna odaugrott a készülékhez, és ingerülten nyomogatni kezdte az oldalán lévő gombot, míg az teljesen el nem halkult. Gábi ijedten nézett Linnára, majd az ajtó felé.

– Te mit csinálsz? – suttogta fojtott hangon.

– Nem vagyok hajlandó hallgatni ezt a szart!

– De hát…

Linna feszülten nézte a néma képernyőt, de nem a sormintaként futó kínai írásjeleket bámulta, sokkal inkább azt képzelte, hogy megragadja a hokedli lábát, és egy határozott lendülettel leveri a készüléket a helyéről. Bárcsak reggel lenne már – gondolta. Felszállok a vonatra, és itt hagyom ezt a nyúlszaros porfészket. Soha nem térek vissza, még az emlékeimből is kitörlöm örökre – és lehajtotta a fejét. Minden elromlott. Nagymamájának virágillatú szattyánbőre rothadó kompót a föld alatt, és a rengeteg szép könyv, amit a kamrában rejtegettek, a nyulak emésztőnedveiben áznak már.

– Most már mennem kell – szólalt meg a férfi kapkodva, és megtörülte a homlokát.

Egy ideig még várt, de Linna nem tartóztatta. A lány érezte, hogy fel kellene kínálnia egy utolsó közösülést, de egyáltalán nem fűlött hozzá a foga, így szótlanul nézte, ahogy Gábi pár tétova lépést tesz az ajtó felé.

– Még valami. Amikor jöttem, nem tudtam nem észrevenni, hogy már lyukat rágtak a sufni ajtaján. Nem akarok tapintatlan lenni… de van elég fűrészpor? Csak amíg a takarmány megjön… igazán megértheted, most már dupla annyi nyúllal gazdálkodom.

– Rengeteg láda meg raklap van még a ház mögött, – vágta rá fagyosan Linna – csak le kell darálni. Amúgy meg holnap jön a szállítmány, ne aggodalmaskodj.

– Értem – felelte zavartan, és félig eltolta a függöny plasztik csíkjait, amit még Linna készített gyerekkorában, a nagyanyja egyik születésnapján.

– Akkor… azt hiszem, már nem találkozunk többé…

Linna biccentett, majd gyorsan hátat fordított neki.

– Sok sikert a házhoz – vetette oda, majd széttárta a karját, mintha csak panorámás lakosztályt mutatna be fizető vendégének. Linna mozdulatlanul várta, hogy a férfi végre elhagyja a házat. Még hallotta, ahogy Gábi pár szót vált Vanggal az udvaron, majd amikor a háromkerekű motor zúgása is elcsendesedett, hangosan felordított.

– Jöjjön Vang úr! Kihűl a tea!

Másnap korán kelt. Összeszedte a legszükségesebb dolgokat a házban, de mivel meglehetősen igénytelen volt, csak félig töltötte meg a katonai hátizsákot, ezért úgy festett a hátán, mint egy összefonnyadt, hatalmas füge. Fanyalogva felhajtotta a frissen facsart narancslét, miközben fél szemmel nézte, ahogy a délelőttös bemondónő a reggeli híreket tátogja a lehalkított Propagandából. Biztosra veszem, hogy robot – gondolta, és elképzelte, mit mondhat valójában: Katalinna ma indul útnak a nagyszerű expedícióra, hogy lehengerlő személyiségével bevegye a Szabad Város zsibongó sokaságát. Hátra hagyott birtokát, melytől könnyes szemekkel búcsúzott a Prezidens és miniszterei társaságában, ünnepélyes keretek között a földdel tette egyenlővé egy meglehetősen cizellált detonátor segítségével.

Linna vigyorogva még egyet harapott a kétszersültből, majd az asztalra dobta a maradékot, és kiment az udvarra. Még utoljára szemügyre vette az otthonát, vagy legalábbis amit eddig a pillanatig az otthonának nevezett. Végig vezette tekintetét a domboldalon elnyúló narancsligeten, majd a poros út mellet, egészen a bádog kerítésig, hol békésen szunnyadtak egymás hegyén-hátán a hosszúfülű nyulak. Aztán vidáman tisztelgett egyet, és elindult a völgy irányába, ahol a műút vezet Szófiaváros felé. A kapuhoz érve azért még lelassított egy kicsit, és lopva visszasandított a poros viskóra. Mi tagadás, a gyermekkor mesevilágát semmi nem csúfíthatja el, bármennyire erőlködik is az ember.

Miután kiért az útra, már nem nézett vissza többé. A városban fogadóbizottság, meg köszöntő – próbálta végiggondolni, mi vár rá a vonat indulásáig – aztán átadják a nyereményt. El ne felejtsem megnézni, mikor indul a vonat, mert üzennem kell, mikor érkezem. Talán lesz elég időm… Linna utoljára három éve, egy félresikerült szállítmány ügyében használta a városi telesisakot, nagyon izgult hát, nehogy valami félresikerüljön. Próbálta felidézni, mire kell majd ügyelnie, de töprengésének egy éles dudaszó véget vetett, és egy fekete terepjáró húzódott mellé. Vang ült a kormánynál, formális zöld csákóval a fején, így Linnának nem volt kérdés, mit tegyen, egyenesen a hátsó ajtóhoz ment. Behajította a hátizsákját az ülésre, majd köszönés nélkül mellé huppant, és becsapta az ajtót.

Az úton sem szóltak egymáshoz, nem lett volna illendő. Linna az ablakon át bámulta, ahogy egymás után rohannak a narancsfák, a nyulak hordái lepte, megszáradt bozótost kergették. Vang hátrapillantott a tükörben.

– Válámi báj ván?

– Nem. Csak az átkozott por – felelte, és megtörülte a szemét.

Szófiaváros a Nagy Tájrendezés után úgy festett, akár a Kolónia legtöbb városa. Apró nyílásokkal lyuggatott, vastagfalú kockaházai unalmas rendben követték egymást, egészen a pályaudvar ódon építményéig. Ez volt a város egyetlen régi épülete, a többit sok évvel ezelőtt felrobbantották, majd törmelékeivel egyenletesen kibélelték a hatalmas víztározót, ami a hajdanvolt belváros helyén terült el. Manapság már alig akadt benne víz, az viszont csodálatos kékségben ragyogott, a fővárosból érkező savas felhőknek köszönhetően.

Linnának nem volt ideje megcsodálni a pályaudvar sárga téglás burkolatát, és az antennaállvánnyá alakított hetyke tornyát. Alighogy megérkeztek, Vang szótlanul biccentett egyet, beszállt az autóba, és csikorgó kerekekkel elhajtott. Zavarban van – gondolta Linna, és hosszan nézte a terepjárót, mely lassan játékautóvá zsugorodott az országúton. Aztán hirtelen ott termett előtte a fogadóbizottság. Meglepetten figyelte, ahogy a háromtagú fúvószenekar, a kamerát tartó törpe, és a délelőtti bemondónőre megtévesztésig hasonlító, gumiarcú nő ünnepélyesen átadja neki a nyereményét. Linna kényszeredetten a kamerába mosolygott. Először meghökkent, mert úgy tűnt, az objektívsapkát nem távolították el, de aztán jobban megfigyelte a kamera egy darabba fröccsöntött polimer testét, így nem tett róla említést. Türelmesen megvárta hát a fülsiketítő trombitafanfár végét, és illedelmesen meghajolt. A szenvtelen nő színpadias mozdulattal elé lépett, majd a Linna nyakába implantált mikrocsipp beolvasása után, gépiesen átnyújtott neki egy plasztik lapot.

– Örömmel nyújtom át a Nyugat Ázsiai Pannon Protektorátus Nyúlügyekért és Szerencsejátékokért Felelős Zártkörűen működő… – és unalmas monológba kezdett. Linna hiába próbált illedelmesen a nő szemébe nézni, figyelmét teljesen lekötötte a fúvószenekar, akik a beszéd közben hihetetlen sebességgel elcsomagolták a hangszereiket, majd mintha valami katasztrófa közelegne, futva távoztak a helyszínről.

– …visszamenőleges hatályú, és távozásunk után nem áll módunkban felelősséget vállalni – fejezte be végül a nő, majd kurtán meghajolt és a kamerás törpével elrohant a másik irányba. Linna megköszönte, de mivel már senki nem figyelt rá, rántott egyet a vállán, és elindult a pályaudvar bejárata felé.

Még maradt valamennyi ideje telekommunikálni az indulásig, így mikor a váróterembe ért, rögtön keresni kezdte a telesisakokat. Noha az épület tökéletesen üres volt, igyekeznie kellett, mert nem tudta biztosan, talál-e működőképes kommunikátort. A bedeszkázott pénztárablakok mellett, a falból kinyúló csápokon függő, obszcén ábrákkal telefirkált és repedezett készülékek között végre talált is egy használhatónak tűnő sisakot. Linna idegesen tanulmányozni kezdte a használati útmutató piktogramjait, majd megcsavarta a kommunikációs programok közötti választó kapcsolóját, és a fejére hajtotta a gömbölyű bukósisakra emlékeztető készüléket. A beépített csippolvasó hangos pittyegéssel beolvasta mikrocsippjéről a rendszámát, illetve ellenőrizte, elég fedezet van-e hívás kezdeményezésére. Remélte, hogy elegendő kreditet gyűjtött az utazásra, hiszen hónapok óta takarékoskodott. Pontosabban tizenegy hét óta, amikor Vang egy látogatás alkalmával ünnepélyesen bejelentette, hogy megnyerte a lottó főnyereményét. Linna szíve nagyot dobbant akkor, éppen úgy, mint most, amikor fülébe harsant a Propagandából ismerős szignál. Ön hívást szeretne kezdeményezni – szólt egy kellemes hang, majd illedelmesen megkérte, diktálja be a számot, melyet hívni kíván. Linna elhadarta az alaposan bemagolt számokat, mire lágy hárfazene szólalt meg valahonnan messziről, és hirtelen rózsaszín meg kékes fényrobbanás villant mindenhonnan. Kissé felkavarodott a gyomra, úgy érezte meg kell kapaszkodnia valamiben, különben leszédül a színes fényzuhatagról. Ekkor hirtelen minden kitisztult, és egy hatalmas teremben találta magát. Szakasztott olyan, mint egy katedrális – gondolta, és forgatni kezdte volna a fejét, de egy éles sípolás jelezte, hogy a mozgás akadályozza az információátvitelt. A köztéri sisakok nem voltak mobilak, ezért Linna mozdulatlanná dermedve várt, és csak a szemeit forgatta körbe-körbe. Hatalmas oszlopok tartották a mennyezetet, melyből vakító fényesség áradt mindenfelé, majd egy alak bújt elő az egyik pillér mögül. Magas volt és sudár, elegáns kosztümje valószerűtlen redőt vetett, mikor elbűvölő mozdulatokkal lassan elindult feléje. Könnyedén lejtett a hatalmas csarnokon át, akár egy táncelőadáson. Mikor közelebb ért, jól láthatóvá vált, hogy a feje helyett egy egyszerű fehér négyzetet visel a nyakán, mely úgy világít, mint egy éjszakai fényreklám. Megállt Linna előtt, majd kecses tartásba merevedett, és nem mozdult többé. A fehér négyzet hirtelen sercegni és vibrálni kezdett, majd egy szigorú, és meglehetősen szikár női arc jelent meg rajta. Beszéd közben a csodálatos test bizonyos időközönként könnyed kézmozdulatokat tett, mintha a mondandóját szeretné alátámasztani a mozdulataival, de a kissé ellenszenves ábrázat nem volt összhangban a gesztusok lágyságával.

– Báró rezidencia. Kit keres?

– Katalinna vagyok. Ma érkezem.

– Katalinna? – húzta fel a szemöldökét fintorogva az arc.

– Igen. Ma érkezem Szófiavárosból… délután valamikor. Pontosan nem tudom, de a vonatom perceken belül indul, és ha jól számolom délután öt vagy hat körül érek Ciszdanubiába.

Linna elbizonytalanodott, mert a nő nem szólt semmit.

– Én vagyok…

– Tudom ki maga – förmedt rá, majd fölényesen vett egy nagy levegőt.

– Mit óhajt tulajdonképpen?

Linna azt gondolta kedves fiatal lány benyomását kelti, ezért nem értette, miért ellenséges vele. Legszívesebben hasba rúgta volna az undok teremtést, de nyelt egy nagyot, és erőltetett mosollyal folytatni próbálta.

– Nem ismerem a fővárost. Szeretném…

– Nem érdekel mi az, amit szeretne, és ha megkérhetem, ne vigyorogjon többet! Nem áll jól!

Linna nyelt egyet.

– Majd kiküldök magáért egy rollert öt órára – folytatta a nő – vagy hatra. Ne felejtsen el csákót tenni a fejére, miután megérkezik!

Ekkor hirtelen rózsaszín örvény sepert el mindent a szeme elől, a karcsú oszlopokkal és a gonoszarcú pantomimessel együtt, majd a jól ismert, kedves hang azt duruzsolta a fejébe, hogy lejárt a kreditkészlete.

– A franc essen belé, de sokba került!