Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Múlt, Jelen, Jövő utazás az időben, egy többszereplős családregénybe ágyazva. A cselekmény a szereplők – akiknek útjai lépten-nyomon keresztezik egymást – életének eseményeit járja körül, mintegy száz évet felölelve, a huszadik század negyvenes éveitől a jelenkoron át egészen a huszonegyedik század közepéig. S mint mi mindannyian, ők is úgy gondolják, hogy a hétköznapi ember életét mindössze érintőlegesen befolyásolja a világpolitika, ettől függetlenül élnek és halnak, gyűlölnek és szeretnek.

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő

romantika

„Minden egyes pillanat,
a múlt, a jelen és jövő,
mindig is létezett és
mindig létezni fog.”

Kurt Vonnegut

01.05.2051

 

Belefeledkezve a gondolataimba elindulok a kórház irányába, de a következő pillanatban arra eszmélek, hogy egy autó csikorgó fékkel áll meg, a combomtól néhány centiméterre.

– Vak vagy kisanyám! Piros a lámpa!

A taxis a lehúzott ablakon kihajolva kiabál rám, nem mérgesen, inkább kihívóan, miközben tetőtől talpig végig stírol. „Kisanyám? Honnan jött ez a fickó?”, de azért jól esik a megkülönböztetett figyelem. Bocsánatot kérek, majd immár a zöld jelzésnél átsietek az út másik oldalára.

Eredetileg a Városligetbe indultam volna, mint minden május elsején. És mint minden alkalommal, most is késésben voltam.

Ahogy letettem a telefont, azonnal kocsiba vágtam magam, és úgy nyomtam a gázt, mint még soha. Már csak azért is, mert nem igen vagyok hozzászokva a pedál nyomogatáshoz. Két héttel ezelőtt az automatika véglegesen megadta magát. Még szerencse, hogy otthon voltam, és apa szerelője meg tudta bütykölni. „Nem teljesen szabályos, de akár egy évig is járhatsz vele, viszont levizsgáztatni nem lehet”, mondta szürke bajusza alatt bazsalyogva, miközben a pénzt szinte észrevétlenül a zsebébe csúsztatta.

Egy óra alatt tettem meg a kétszáznegyven kilométert, miközben végig azon imádkoztam, hogy még találkozzunk. Most, hogy itt vagyok, már azt sem tudom, mi lenne a jobb.

A közkórház lepusztult épülete előtt többen álldogálnak a bejutásra várva. Beállok a sor végére, és előveszem a mobilom.

Mákosdi Bertalan, a kiadó vezetője hívott, de nem vettem észre, mert véletlenül lenémítottam ezt a szart. Hoppá, üzit is küldött, „az Olga Popova regény fordításának határideje tegnap lejárt, ha holnapig nem küldöd, nem kapsz egy vasat sem”. Fordulj fel.

– Szia Berci! Bocs, valami történt a telómmal, csak most vettem észre, hogy kerestél. Szeretnélek megnyugtatni, már befejeztem a fordítást, de telefonáltak a debreceni közkórházból, hogy aput bevitte a mentő, életveszélyes állapotban van…

Baszd meg, Te most azt hiszed, hogy ezt kitaláltam? Menj a picsába, mindjárt meghal az apám!

Remegve nyomom ki a telefont, felnézek, s meglepetten szembesülök a körülöttem állók megbotránkozó pillantásaival. Basszuskulcs, nincs elég bajom?

A bejáratnál álló biztonsági őr kaján vigyorral fogad, amikor belekezdek a mondandómba, egy „igen, hallottam” megjegyzést követően elmagyarázza, merre találom az intenzív osztályt.

A lift előtt állva döbbenek rá, már megint elfelejtettem rendezni a parkolást. De most erre nincs idő. A lift még mindig sehol, némi várakozás után elindulok a lépcsőn. Próbálok nem sietni, nem szeretném, ha izzadtan találkoznék apuval. És bizonyára az orvossal is beszélnem kell. Az első benyomás mindig fontos, nem lenne túl jó belépő lihegve és csapzottan beesni az ajtón.

A lépcsőnél jobbra fordulok, végig megyek a folyosón, ahol végre találkozom egy nővérrel. Akitől megtudom, hogy balra kellett volna menni. De legalább azt is elárulja, hogy apu a kétszázkettes szobában van. Ahogy az orvos is.

Amit egyébként is megtaláltam volna, mert ez az egyetlen szoba, aminek az ajtaján hangok szűrődnek ki. Belépve az ajtón nagy nyüzsgés fogad, az ágyak lepedőkkel elválasztva, de csak az egyiknél zajlik az élet.

Apu életéért folyik a harc. A folyamatos sípszerű hang azt jelzi, a szíve nem működik. Ennek ellenére az orvos még próbálkozik. A következő pillanatban rám néz, s mint aki nem hisz a szemének, hosszan becsukja és ismét kinyitja a szemét. Arcán maszk, a fején műtőssapka, csak a nagy szürkésbarna, meglepődéstől tágra nyílt szemeit látom.

Képtelen vagyok megmozdulni, mintha elvarázsoltak volna. Egy ápoló megfogja a karom, szabályosan kirángat a kórteremből, majd elnézést kérve leültet a folyosó végén, az ablak mellett. Ami nyitva van. Hallom a madarak csicsergését, az autók zaját, az emberek beszédét.

Lenézek az udvarra, épp megáll egy mentőautó. Az ápolók egy öreg nénikét ültetnek be egy kerekesszékbe, hogy eltolják a szomszédos épület bejárata felé. „Nos, Andrea néni, nincs jó hírem, állítólag itt csak a nyolcvan év alattiakat szokták megdugni”, mire a másik, „te teljesen hülye vagy?”, „nyugi, süket, mint az ágyú”, válaszolja amaz röhögve. És egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy…

Meghalt az apám. És mint mindig, most is elkéstem.

2022.01.14.

 

– Amikor anyám meghalt, minden hétvégén haza mentem apámhoz, mostam, főztem, takarítottam egész nap. Zsuzsa nővérem akkor már szociális otthonban volt, Irma Pécsről nem tudott minden hétvégén haza járni, Ilike meg nem beszélt apámmal, mert megharagudott a szüleimre, amikor Zsuzsával összerúgták a port. Egy piros lábason vesztek össze, amibe a lekvárt főzték, mind a ketten azt mondták, hogy az övék, és a végén Ilike meg az ura, Jóska, behúzták Zsuzsát az utcáról, és addig püfölték a kerítés mögött, amíg beszélni tudott. Akkor már harmadik napja járt az ablakuk elé, és kígyót-békát kiabált rájuk, lehordta a húgát mindenféle tolvajnak, hallotta az egész utca. Igaz, ami igaz, Zsuzsa sem volt szent, de azért még sem kellett volna összeverni! Anyámék természetesen az áldozat mellé álltak. Sajnos nem sokáig kellett apámhoz járni, három hónap múlva ő is elment anyám után.

„Miket beszélsz, édesanyám?”, s már szólásra nyitnám a számat, de aztán úgy döntök, visszafogom magam. Végül is, nem az első eset, hogy anyám megváltoztatja a múltat. És mindig úgy, hogy ő jobbszínben tűnjön fel. Kivételesen erre éppen emlékszem, mert akkoriban én is meglátogattam nagyapát párszor. De anyám egyszer sem volt ott! Minek is lett volna, amikor Sándor bácsiék három házra laktak? Sándor bácsi vagy Kati néni nap, mint nap benéztek az öreghez, de ha mégis valami dolguk akadt, akkor a két lány, Kati vagy Zsuzsi látogatta meg nagypapát. Jó, azt el tudom fogadni, hogy egyszer történt ilyen, de minden héten! Mondjuk, a jövőt már nem igen tudja módosítani. És nem is akarja. „No Future”, jut eszembe a múlt század hetvenes éveinek punk jelszava. Te Jó ég, én is ilyen leszek?

Nem ez az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntöttem, hogy elhozom magunkhoz. Azt már megszoktam, hogy soha nem kérdez senkiről. Mintha csak neki lennének problémái. S mindez már olyan szinten, hogy ha megpróbálom elmondani, mi van az unokáival, meg sem hallgatja. Legalábbis nem reagál. Nem mondom, olykor előfordul, hogy kiderül, mégis csak felfogta, amit mondtam. Bezzeg az ő fájdalmai! Na, azt hallgathatod reggeltől estig. Most éppen azt, hogy beleállt a görcs a bordaközti izmába, amikor beült mellém az autóba. És azt én el sem tudom képzelni, hogy az mennyire fájdalmas tud lenni. „Anyukám, nálam ez naponta előferdül!”, mondanám, de hallgatok.

Persze hiába tudom, hogy ezzel mindenki jobban jár, ezt a taktikát csak ideig-óráig tudom tartani, előbb-utóbb kibukik belőlem a paraszt.

De annál még akkor is jobb, mintha elkezdene politizálni. Mintha bekapcsolnám a tévét! És hiába pofázok, hogy az ellenségkép gyártó propagandának nem szabad bedőlni. Egyébként meg, nem is értem, mit várok, hiszen ebben élte le a fél életét, a Rákosi korszaktól a hidegháborúban virágzó Kádár rendszerig.

Legutóbb úgy összevesztünk, hogy rám vágta a konyhaajtót. Aznap már nem kellett kommunikálnunk egymással. Ennek köszönhetően mindketten igyekszünk hanyagolni a témát. Így aztán Kinga lányom lett a politikai vélemények állandó hallgatója. Szerencsére ő sokkal jobb természet, s nagyon ügyesen tereli el a nagyanyját más vizek felé.

Emellett annak ellenére, hogy már minden mamapoént kívülről fúj, úgy tud nevetni, mintha most hallotta volna először. Amitől persze anyámnak is jobb kedve lesz.
Ábel fiamra mindez már kevésbé igaz. Úgy látszik, nem esett messze az a bizonyos alma, tőle már én is megkaptam jó néhányszor, „apa, ezt már legalább százszor hallottam”. Ráadásul még igaza is van, ami több mint kurva szar.

A január már évek óta az úgynevezett egészség hónapom, alig iszom alkoholt, elmegyek vért adni, igyekszem minél többet mozogni, torna, úszás, kocogás (séta), és most kivételesen még reumatológiai kezelésre is járok, gyógytorna, fizikoterápia, masszázs. Ha nem lenne ilyen hideg, még biciklizhetnék is.

Régen volt már ilyen az évkezdet, az első napokban leesett jó húsz centi hó, ami végre meg is maradt. Hajnalban mínusz tíz alá csökken, és napközben sem kúszik nulla fok felé a hőmérő. Miközben faljuk a kilométereket, szinte szikrázik a havas táj a napfényben. Bizonyára csak az emlékek szépítik meg, de gyerekkoromban szinte minden tél ilyen volt.

Ugye mondtam, már kezdődik (tiszta anyja)! Úgyhogy jobb lesz, ha minél előbb elkezdem megírni a memoárom, mielőtt én is tudatosan megmásítom az emlékeim!

*

Ó, azok a csodás téli szünetek! Tizenhárom voltam, amikor karácsony második napján leesett egy jó húsz centiméteres hó. Napok óta erre vártunk, délelőttönként megtelt a falu egyetlen szánkó dombja. Csak sötétedés után keveredtem haza, a szenes kályha mellett levettem a hótól nedves szerelésem, s addig melegedtem ott, míg anyám teleöntötte a kádat fíínom meleg vízzel. Imádtam a régi, öntöttvas fürdőkádunkban lubickolni, amire sajnos csak ünnepnapokon volt lehetőség, mert nem volt egyszerű kivárni, mire az a rengeteg víz megmelegedett a gáztűzhelyen, s egyébként sem volt olcsó mulatság. Viszont ezeken a napokon mindig részesülhettem ebben a kegyben.

A hosszú téli estékre egyébként is szívesen emlékszem. Hétfőnként, amikor nem volt tévé adás, vagy ha a tévénk elromlott (ez is gyakran megesett), anyám felolvasott. A Pedagógiai hőskölteményre ma is emlékszem, hogyan formált Makarenko a szerencsétlen árva gyerekekből igazi, összetartó közösséget, akinek minden tagja a Szovjetunió hasznos elvtársa lett. A nagy kommunista pedagógus! Szerintem, anyámnak ő volt a példaképe, s minden bizonnyal azt szerette volna, hogy én is tanár legyek.

Szilveszterkor hatalmas szél támadt, kis híján kifújta a kezemből a pogis tálat, amikor Király Pistiékhez mentünk. Ez volt az első olyan évvége, amire igazán szívesen emlékszem. Végre nem csak a szokásos „fenn maradhatsz kettőig, egyél sütit és igyál kólát” Szilveszter volt, és tulajdonképpen nekem köszönhettük. Legalábbis akkor azt hittem.

Apa halála óta kettesben töltöttük az év utolsó napját, ezúttal azonban Pisti barátoméknál ünnepelhettünk. Csak évekkel később jöttem rá, hogy az egész egy kommendálási akció volt. Ugyanis Pistiék nem csak minket hívtak meg, hanem Ódorékat is. Ódor Csaba faterja évekkel ezelőtt vált el, ugyanis az anyja meglépett egy katonatiszttel, aki az őszi betakarításra kivezényelt kiskatonák parancsnoka volt. Persze ezt mindenki tudta a faluban. No és láttam eleget Csabit verekedni a szünetekben, miután valaki lekurvázta az anyját. Annak ellenére, hogy alig ismertem, szimpatikus volt. Akkoriban anyura is mondtak csúnyákat, mondjuk őt nem kurvázták, hanem buzizták. Mert évek óta nem volt senkije. Abba most ne menjünk bele, hogy erre nem éppen ez a megfelelő szó, minden esetre eme apróság nagyszerűen rávilágít arra, hogy faluhelyen egyedülállónak lenni nem annak a jele, hogy szerencsés csillagzat alatt születtél. Gondolom, éppen ezért próbálták Pisti szülei összehozni a szüleinket. Csaba apja a Téeszben volt valami kisfőnök, Pisti apjának a közvetlen beosztottja. Anyunak meg Pisti anyukája volt a főnöke, mint az iskola igazgatóhelyettese.

Mi, „az ifjúság” gyorsan elvonultunk a nagyszobába, míg a felnőttek maradtak a nyári konyhának nevezett hátsó épületben. Pista nővére, Jutka is velünk tartott, bár elsőre nem volt túl boldog a dologtól. Mint kiderült, a szülei nem engedték el a kézilabda csapat bulijára. „Majd jövőre kislányom, ha már középiskolás leszel”, utánozta az apját.

Némi vita után a magyar kártya mellett döntöttünk, ami már csak azért is furcsa, mert nálunk nem volt divat a kártya, és csak körbefosozni tudtam. „Az is valami, legalább a lapokat ismered”, nevetett ki Jutka. Egy idő után Csabi felvetette, hogy ha ezt játsszuk egész éjjel, az marha unalmas lesz, inkább lórumozzunk. Aminek rajtam kívül mindenki megörült. De mikor Jutka megígérte, hogy megtanít, akkor már én is örültem. Ja, igen, ő volt a legjobb csaj az egész iskolában, szőke haj, kék szemek, kerek popó, formás cicik, mindez határtalan önbizalommal megspékelve. Emellett ő volt az egyetlen a nyolcadikos lány kézicsapatban, aki már a helyi felnőtt csapatban játszott, sőt, nyáron Debrecenben volt edzőtáborban, és már azt is lezsírozták, hogy oda fog járni középiskolába.

Talán Ódor Csabi volt az egyetlen, aki soha nem hajtott volna rá, ugyanis negyedik óta Varsányi Esztikével járt. Ők voltak az iskola „álompárja” (bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de tényleg elvette, három gyerekük van, és úgy tudom, a mai napig együtt vannak).

Amíg a fiúk szétnéztek a konyhában munícióért, Jutka elmagyarázta a szabályokat, ami után néhány leosztást is kipróbáltunk, miközben sikerült többször is megnevettetnem. Meg kell mondjam, piszkos hamar belerázódtam, a negyedik körtől már én vezettem. Szóval ez a lórum nagyon bejött, gyufaszálban játszottunk, s éjfélre már utcahosszal vezettem. Ami tulajdonképpen nem is lenne lényeges, de annyiból talán mégis, hogy ezen az éjszakán nagyot nőttem Jutka szemében. Valljuk meg, eddig csak az öccse egyik haverja voltam, most meg úgy lettem a főzsugás, hogy előtte pont tőle tanultam meg a játék alapjait.

Éjfél előtt kimentünk a felnőttekhez. Igen emelkedett volt a hangulat, Pista faterja az asztalba kapaszkodva énekelte a kedvenc nótáját, amit Csaba apukája kísért tangóharmonikán, az anyukák meg nevetve próbáltak csatlakozni. Persze mi is beszálltunk, s jutalmul kaptunk egy üveg pezsgőt. És éjfél után, amikor mindenki megpuszilt mindenkit, Jutkától nem az arcomra, hanem a számra kaptam puszit! Utána felöltöztünk és csillagszórókkal a kezünkben kimentünk az udvarra. Még most is előttem van, az ég csodálatosan tiszta volt, mintha a csillagok is az újévet köszöntötték volna. És akkor Jutka még egyszer megcsókolt a sötétben, ezúttal sokkal hosszabban. Persze a többiek ebből semmit nem vettek észre. Amikor visszamentünk, megittuk a pezsgőt, nekem mindössze két pohár jutott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy becsípjek, életemben először. Pistitől azzal váltam el, hogy holnap délben találkozunk, és elmegyünk korizni a csatornára.

Amikor újév napján felvettem a korit, és neki indultam a végtelen folyosóra emlékeztető jégpályának, olyan érzésem volt, mintha egy akvárium felett korcsolyáznék. Olyan csodás jeget azóta sem láttam, a szilveszteri szél teljesen simára fújta a csatornát.

A korcsolyát még apától kaptam, bakancsra szerelhető, állítható kori volt. Piszkos messzire elkoriztunk, közben beszélgettünk és nagyokat nevettünk egymáson, ha elestünk. Ilyen gyorsan még soha nem mentem korcsolyával. Visszafelé egy horgász léket későn vettem észre, pont belezúgtam a közepébe. Szerencsére a víz csak a derekamig ért, Pisti segített kikecmeregni, s azonnal felajánlotta, menjünk hozzájuk, egyrészt sokkal közelebb laknak, mint mi, másrészt náluk gyorsan be tudok feküdni a kádba, ami most nagyon fontos. Kiabálva rontott be a lakásba, de a szülei nem voltak otthon, csak Jutka jött ki álmosan. Pisti gyorsan elhadarta a történteket, majd elindult hozzánk, hogy másik ruhát hozzon.

Jutka határozottan beirányított a fürdőszobába, és már nyitotta a melegvizes csapot, közben rám parancsolt, hogy azonnal vetkőzzek le. Elég bambán állhattam ott, mert amikor visszanézett rám, elkezdett nevetni. Persze én teljesen lefagytam, képtelen voltam megmozdulni. Szabályosan lecibálta rólam a ruhát, és szinte erőszakkal beültetett a meleg vízbe. Majd még mindig nevetve kibújt a pizsamájából! Filmbe illő jelenet volt: először szép izmos pocija tűnt elő, aztán a gömbölyded mellei azokkal az édes kis bimbókkal, majd hosszú haja leomlott a vállára, és ott állt előttem anyaszült meztelen. Majd sejtelmesen mosolyogva beült a kádba, velem szemben. Annyira zavarban voltam, hogy csak lopva mertem ránézni, ő megfogta a kezem, s a szeméremdombjára húzta, közben ő is simogatta az ágyékom. Nem kellett sok, hogy elmenjek. Amikor ő is elélvezett, kiszállt a kádból, közben megpuszilta a homlokom. Amint kiment a fürdőszobából, nyílt a külső ajtó, de mire Pisti behozta a váltóruhám, a történteknek már nyoma sem volt.

Rá két napra, egy újévi felkészülési tornán a legjobb magyar női csapat, a Vasas szúrta ki Jutkát, de ők nem vártak szeptemberig, azonnal lecsaptak az ifjú tehetségre. Amikor legközelebb, a nyári szünetben találkoztunk, már megközelíthetetlen volt, mint egy királynő.
A napokban láttam a tévében, mint egykori válogatott játékos nyilatkozott a sportcsatornán a női kézilabda világbajnoksággal kapcsolatban. Nos, az utcán elmentem volna mellette…

Ezen az emlékezetes napon, 1980. január elsején tiltakozásul Afganisztán megszállása ellen Teheránban megrohamozták a Szovjet nagykövetséget. És bármennyire hihetetlen, csak ekkor vezették be Magyarországon az SI nemzetközi mértékegység rendszert. Kicsit le voltunk maradva…

 

Másnap megkezdődött a két hétig tartó népszámlálás, melyben, mint a legtöbb pedagógus, jó anyám is részt vett. Az eredmény szerint az ország lakosainak száma tízmillió-hétszáztízezer fő volt. Most épp egy millióval vagyunk kevesebben…

De akkor ezt ügye még nem sejthettem. De ha tudtam volna, akkor is magasról leszarom.

*

– Áronkám, légy szíves kikészíteni a kisbögrébe a gyógyszereim. Tudod, hogy el ne felejtsem bevenni!

– Igen édesanyám!

Már megint ez az „igen édesanyám”! Úgy hangzik, mint az odaadó gyermek udvarias válasza, miközben a mézes-mázos megszólítás valódi jelentése, „mondjad csak anyukám, tudom, hogy hülyeség, de most mit csináljak?”. Azt hiszi, nem tudom?

Azért, mert süket vagyok, még nem vagyok teljesen idióta! Jóóó, sokszor fogalmam sincs, milyen nap van, de ez azért van, mert, nem tökmindegy? A bolt minden nap nyitva, és sehova sem kell időre menni. Az orvost kivéve. Illetve a járvány óta már ez sem igaz, elég telefonálni, utána meg csak a gyógyszertárba kell elsétálnom.

Kíváncsi vagyok, mikor böki már ki végre az igazságot. Hogy akkor most végleg ide akar költöztetni. Pont a nyolcvanadik születésnapom előtt!

Mert az „anyukám, jobb lesz Neked nálunk ebben a hidegben” szöveg elég furcsán hangzott. Attól, hogy tavaly eltörtem a csuklómat hólapátolás közben, még nem törvényszerű, hogy minden évben bekövetkezik valami baleset!

Akkor voltam először náluk, egy hónapig. Egyébként azt leszámítva, hogy állandóan azt a másik híradót nézette velem, egész jól éreztem magam. Bianka, a második felesége, tündéri teremtés. Nem mintha az előző nejével bármi gondom lett volna. Annival sokkal inkább neki volt baja. Persze én már az elején láttam, hogy nem illenek egymáshoz!

És a kis Kingával olyan jókat lehet beszélgetni! Mennyi idős is? Tizenöt lesz? Igen, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár.

Kár, hogy Ábel nem lakik itt. De hát ilyen az élet, a gyerekek kirepülnek, mi meg megöregszünk! És hamarosan mérnök lesz a nagyfiú! Apám idejében ez még elképzelhetetlen lett volna. Hogy egy falusi parasztból mérnök legyen! Szegény édesanyám ugyan mondogatta mindig, „tanulj tinó, ökör lesz belőled!”, de bár csak ilyen egyszerű lett volna.

Emlékszem, amikor bejelentettem, hogy gimnáziumba akarok menni, apám vörös fejjel kiabálta az arcomba, „szegények vagyunk mi ahhoz, fiam!”. A következő héten haza jöttek a nővéreim. Irma akkor már Kabán lakott a férjével, terhes volt a kis Marikával, Zsuzsa is férjnél volt már, ő Karcagról vonatozott haza. Ilike még otthon lakott, de már dolgozott a petritelepi kisboltban, olykor segítettem neki, amikor nagytételben kapott árut. Bár ez az ötvenes években ritkán fordult elő. Hárman estek neki anyámnak. Mit képzel magáról ez a kis taknyos? Még hogy gimnázium! Mint valami úrikisasszony! És mégis, hogy képzeli ezt édesanyánk?

A családban minden gyerek szakmát tanult, ami a szüleinkhez képest igenis nagy szó volt, hisz nekik csak a hatosztályuk volt. Tizenkét évesen mentek dolgozni, mint a többi ladányi parasztgyerek. Szegény anyám, apámat még meg tudta volna győzni, de ekkora ellenszél láttán kénytelen volt visszavonulót fújni.

Egyedül Sándor bátyám nem ágált a tovább tanulásom ellen, de neki akkoriban sokkal nagyobb problémája volt. TBC-s lett. Kopácsi doktor úr, az öreg orvos persze azt hitte, hogy ebbe a szikár, inas fiatalemberbe még a villám se tud belecsapni, biztos szimulál. Nem írt ki neki még gyógyszert sem. Isteni szerencse, hogy Debrecenben dolgozott, és a munkahelyén lett rosszul, mert így azonnal beszállították a kórházba. Hosszú ideig élet-halál között lebegett, azt hittük, a nyarat sem éri meg.

Így aztán maradtam a szakmatanulásnál, amiben lány létemre nem volt túl nagy a választék. Lehetek kereskedő vagy varrónő, mint a nővéreim. Ilike unszolására a bolti eladó szakmát választottam. Ment is volna a dolog, ha lett volna kedvem hozzá. De nem volt.

– Anyukám, még egyszer kérdem, hova tegyem a gyógyszeres bögrét?

– Jóóóvanna, nem kell kiabálni! Tedd oda a kisasztalra, ott biztos megtalálom.

 

Úgy látszik megint belefeledkeztem a gondolataimba. Így van ez, ha a nyolcvanat tölti az ember. Hehe, nem csoda, ha azt hiszi, nem vagyok teljesen épelméjű!
De hát mi máson is járhatna az eszem, mint a múlton. Az első emlékképemben Irmával, Ilikével és anyámmal ülünk a nagy ebédlőasztal alatt összefogódzva, én a kör közepén, a többiek úgy takarnak be, mint egy sátor. Borzalmas zaj van, mintha hatalmas vihar érte volna a falut. Persze az is lehet, csak képzelem hogy emlékszem rá, hiszen akkor még csak két és fél éves voltam. Ennek ellenére teljesen berögzült az emlékezetembe, most is látom magam előtt a nővéreim ijedt arcát. Anyám számtalanszor elmesélte a negyvennégyes bombázást, aminek a célpontja a vasútállomás lett volna, de még Püspökladány másik végébe is jutott néhány eltévedt bomba. Sándor bátyám kinn maradt az udvaron, segített az állatok körül, mert apám a marhák és a lovak életét a magáénál is többre tartotta. Zsuzsa meg azért maradt kinn, mert épp lenn volt a kert hátuljában, s az ijedtségtől földbe gyökerezett a lába. Nagy nehezen elkúszott a disznóólig, és ott maradt fekve. Aztán az egyik bomba a szomszéd udvarára esett, a föld megremegett alatta, és a légnyomás lesodorta az ól tetejét. Amikor szegény Zsuzsára néhány vályog ráesett, azt hitte, őt is bombatalálat érte. Meg sem tudott mozdulni, apám és Sándor húzták ki a törmelék alól. Az ijedtségen és néhány zúzódáson kívül nem lett semmi baja. De még felnőttként is előjött ezzel a történettel. Főleg, amikor beszittyózott.

A következő emlékem már az orosz katonákhoz kötődik. A falu elfoglalása után a kamrában szállásoltak el egy csapat katonát, és a tisztaszobában lakott egy tiszt. Apám kicsit beszélt oroszul, mert az első világháborúban együtt dolgozott egy ruszki hadifogollyal a vasútnál. Ő Iván kapitannak hívta. Nagyon szeretett engem, Eszterke gyévocskának szólított, a térdén lovagoltatott, és gagyogott hozzám, ahogy egy kisbabához szokás.

Pedig már tudtam beszélni, és arra is emlékszem, hogy Ványa gyágyának hívtam, pedig akkor még nem is hallottam Csehovról (he-he)! Egyszer, amikor anyám az aznapi fejést hozta be a házba, az egyik kiskatona elé állt, és egyre erőszakosabban követelte a sajtárt. Anyám persze nem akarta átadni, hiszen télidőben a tyúkok is alig tojtak, ez volt az egyetlen biztos napi betevőnk. Szerencsére Iván bátyuska pont akkor érkezett meg, iszonyúan leszidta a beosztottját, apám szerint azt mondta neki, hogy a tej a kislányé, és ha még egyszer meglátja, hogy el akarja venni, kikötözi. Erre persze nem emlékszem, apám mesélte később. Milyen finom is volt a meleg tej puliszkával!

– Szia Mama! – a kisunokám dugja be az orrát, ezek szerint most érkezett haza. – Gyere vacsorázni, apa rántottát csinált, azt Te is szereted!

– Jobb lenne egy kis puliszka, meleg tejjel!

– Ha gondolod, megnézem a neten, és készítek Neked, jó?

– Nem kell azt megnézni, a puliszka még fejből is megy!

Összenevetünk, és megöleljük egymást. Milyen szép lány lett ez a Kinga! Hány éves is? Ja persze, tizenöt, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár!

Dorothy Hall: Maui kéj | I. Regényíró pályázat

Dorothy Hall: Maui kéj | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Dorothy Hall: Maui kéj című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Adam Hall egy szemtelenül jóképű, fiatal és – nem mellesleg – meglehetősen gazdag New York-i üzletember. Fiatal kora ellenére remekül kitanulta a szálloda bizniszt és sikeresen veszi az akadályokat az apjával közösen vezetett vállalkozásban. De a sors hozzá sem volt mindig kegyes. Rövid idő alatt egyik csapás éri a másik után, de mégis ezek vezetnek el ahhoz, hogy újra megtalálja a szerelmet. Az igazi nagybetűs szerelmet.

Dorothy Hall: Maui kéj

romantika

1. fejezet

Adam

 

– Jó reggelt, Uram. Hozhatok Önnek valamit inni? – kérdezi a csinos légiutaskísérő, makulátlan, feszes kosztümben.

– Egy whiskyt jéggel, ha kérhetném. Köszönöm! – egy erőltetett mosolyt küldök felé, de a férfi mivoltomat ma sem tudom megtagadni, így szégyentelenül végig járatom a szememet hosszú combján, a keskeny csípőjén és a formás mellein. Gyönyörű, barna lány, akit más esetben biztos több figyelemmel tüntetnék ki.

Ahogy a dögös stewardess ringó csípővel távolodik, a tekintetemet újra az ablak felé fordítom, és csak bámulok ki a semmibe. Az előző estén gondolkodok. Azt hiszem még mindig nem fogtam fel igazán azt, ami történt.

– Ms. Hall-nak hozhatok valamit? – kérdezi a légiutaskísérő a mellettem lévő üres székre pillantva, mikor visszatér az italommal.

– Ms. Hall nem jött ma velem… – bámulom az üres helyet magam mellett – Egyedül utazom… Így Ms. Hall nem kér semmit, köszöni szépen – jegyzem meg talán kicsit nyersebben, mint azt illene.

A stewardess hatalmas, csábos mosolyra húzza a száját és látványosan végigsimít a testén. Ismerem a nőket és tudom, hogy ez mit jelent, de nem akarok élni a lehetőséggel… Ma még nem.

Elfordítom a fejem újra, amiből egyértelművé válik, hogy számomra ez a beszélgetés véget ért. Szomorúan bámulom az alattam végtelenül elterülő óceánt. Pedig boldognak kellene lennem, hisz egy menetrendszerinti járaton ülök New York és Hawaii között. A nászutamon vagyok. A kibaszott nászutamon. Ráadásul egyedül. Hogy miért? Lényegében ez egy igazán romantikus és szerelemtől csöpögő történet kezdete is lehetne… Csak nem az enyém. Az én happy end-emre még várni kell…

Adam Hall vagyok, akit a menyasszonya, Catherin, az esküvőnket megelőző próbavacsora után nemes egyszerűséggel dobott. Rohadtul lapátra tett. Elhagyott, pofára ejtett, vagy ha úgy tetszik, akkor kivágott, mint macskát szarni. Tőle megszokott felsőbbrendűséggel jelentette be, hogy ő inkább lelépne, ha nem veszem nagyon zokon. Nem akarja ezt végig csinálni, mert úgy érzi, hogy eddig tartott a közös utunk. Tud időzíteni azt meg kell hagyni. Gondolom, az elmúlt öt évben nem volt ideje két vásárlás vagy jóga között ezt az alig jelentős információt megosztani velem. Egy szimpla kedd este nem lett volna ennyire izgalmas ahhoz, hogy megtegye a nagy vallomást, biztosan ezért döntött emellett a jeles és emlékezetes dátum mellet. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem ért váratlanul. Viszont az önbecsülésemnek és a férfi egómnak azért nem esett jól. Bár valahol meg is könnyebbültem. 25 éves, én pedig 27 vagyok. Ebben a korban az ember még bőven élni akar. Főiskola óta voltunk együtt és talán a család nyomása miatt gondoltuk úgy, hogy össze kell házasodnunk. Jól megvoltunk, de inkább barátokként, mint szerelmespárként. Persze ezt a felismerést nehezen vallja be az ember magának. Mind a ketten nagyon gazdag és befolyásos családból származunk, így természetesen minden szempontból nagyon előnyös lett volna ez a frigy. Sodródtunk az árral, és idővel Cat erősebbnek bizonyult. Megmerte tenni azt a lépést, amit én nem. Elhagyott… Sértett voltam egy ponton, de örültem, hogy nem nekem kell elvinni a balhét és még a szabadságomat is visszakapom. Nem váltunk el haraggal, hisz barátok voltunk, még ha ezt egy darabig nem is akartuk bevallani. Biztosítottam Catherint arról, hogy ha bármiben tudok, segíteni neki, akkor meg fogom tenni ezután is. Viszont úgy éreztem, hogy most egy kis távolságra van szükségem. Távol akartam lenni a megszokott hétköznapoktól, a munkától, a családomtól és persze a kíváncsiskodó tekintetektől, akik hallottak a füstbe ment frigyről. Így a próbavacsora másnapján felültem a repülőre és eljöttem Mauira a nászutunkra. Ki volt fizetve, és kellett egy kis lazítás. Mindig azt mondják az okosok, hogy egy kis környezetváltozás jót tesz a léleknek. Hát én itt vagyok, készen állok és várok a saját csodámra.

Persze volt egy másik oka is annak, hogy erre a szigetre esett a választásom. Az apámmal közösen egy szállodaláncot vezetünk és tervben van, hogy itt is megvásároljunk egy épületet. A Mauin megszerzett komplexum jól mutat majd a Hall Industrial portfóliójában. A kiszemeltünk pont az a szálloda, amiben szobát foglaltam. A következő 10 napban feltérképezem az ingatlant, és ha minden jól megy, akkor nyélbe ütjük az üzletet. Az első tárgyalásom csak pár nap múlva lesz esedékes, addig szétnézek a szigeten, talán még meg is dugok egy-két dögös hawaii bigét. Rám fér már a változatosság. Jó ideje nem volt részem forró kalandokban. Ha jól belegondolok semmilyen izgalomban nem volt részem, már évek óta.

Hajnalban érkezem a szállodába. Egy gyors zuhany és reggeli után már indulok is az első programra, amit a szálloda szervezett. Nem akarok egy percet sem elvesztegetni. Gyorsan kiderül, hogy ez a kis kiruccanás több meglepetést tartogat számomra, mint ahogy vártam…

– Honnan indul a busz a szervezett programra? – kérdezem a recepcióst.

– A bejárat előtt fogja várni Önöket a szálloda saját busza, Mr. Hall. Az idegenvezetőnél kell majd jelentkezni, akit szintén ott fog megtalálni – válaszolja készségesen Kaleo, mint a névtáblájáról megtudtam.

Hűvös szellő csapja meg az arcom, amint kilépek az ajtón. Az óceán vizének sós illata kúszik bele az orromba. A reggeli nap sugarai simogatják a bőrömet. Ennyi természetközeli érzést régen tapasztaltam meg egyszerre. New York-ban ritkán figyelnek ilyen dolgokra az emberek, mikor reggel kiteszik a lábukat a lakásukból és beállnak a sorba, a rohanó emberek közé. Ott senki sem áll meg egy pillanatra sem azért, mert süt a nap, vagy fúj a szél. Mindenki megy a dolgára. Miután a mini relaxációmmal végeztem a bejárat előtt, a következő dolgom az, hogy megkeressem a buszom. A nap második csodája ott vár rám…

Már a busz ajtajában megpillantom a legtökéletesebben formált női testet, amit valaha a Föld hordhatott a hátán. A buszsofőrrel szemben áll és beszélgetnek. Amint mögé lépek – szinte isteni sugallatra – megfordul és egy angyalian szexi arc is társul ehhez a gyönyörű alakhoz. Hosszú, vörös haját laza mozdulattal a válla mögé sepri, majd végig simít a derekán, vélhetően azért, hogy a meggyűrődött pólóját megigazítsa. Apró, formás mellei és vékony dereka jól kivehető abban a testhez álló trikóban, amit visel. Extra mini farmer sortja kihangsúlyozza hosszú lábait és a takaros, kerek kis fenekét. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mennyire szexi. Az agyam talán még fel sem dolgozta teljesen azt, amit lát, de a farkam reakciója már majdnem szemmel látható.

Házassági fogadalom híján új ígéretet teszek magamnak. Addig nem megyek haza, amíg nem tehetek ezzel a vörös döggel azt az ágyamban, amit csak akarok, és ahányszor csak akarom. Amíg nem kiáltja a nevemet akkor, amikor élete legdurvább orgazmusát éli át. Nem tervezek hosszú távra természetesen, de érzem, hogy ez a lány pont az én farkamra való lenne.

Egész jó kis programnak tűnik, amit összerakott a szálloda, valami helyi nemzeti parkban, de az érdeklődésem azzal a lendülettel lankad a természet után, ahogy meglátom ezt a kiscicát a busznál. Egész nap őt figyelem. Olyan kecsesen mozog, mint egy leopárd. A gondolataim pedig igen sűrűn elkalandoznak, abba az irányba, ahova nem illene. A lelki szemeim előtt látom, ahogy a csípője körbe-körbe mozog az ölemben, amitől a hetyke kis mellei ringatóznak. Már szinte hallom a kéjes nyögését a fülemben. Gyerünk Adam, épp ideje a tettek mezejére lépni! Kapóra jön a „közös naplementézés”. Máris imádom ezt a programot – mosolyodom el a gondolatra. Kihasználva a romantikus pillanatot, szorosan mögé állok. Kíváncsi vagyok a reakciójára, és megpróbálom leszűrni belőle az esélyeimet. Vagy egy nagy pofon és morcos tekintet lesz a jutalmam vagy szapora pulzus és gyorsan emelkedő mellkas, amint megérzi, hogy én állok mögötte. Merthogy én állok… Készen állok… Mindenre! Legfőképp rá… A szó minden értelmében. Odalépek, és érzem a teste melegét. Olyan közel vagyok hozzá, hogy látom az aprócska szeplőket a hátán és az izgatóan szexi vállain. A karját összefonja maga előtt és szemmel láthatóan libabőrös lesz, amint észreveszi a közelségemet. Egyre szaporábban veszi a levegőt, amit jól mutat a formás melleinek gyors emelkedése és süllyedése. Hatással vagyok rá, és ha jól sejtem, akkor nem is akármilyen hatással. Persze a kibaszott naplemente sem utolsó, de az én szememet akkor már más vonzza. Hatalmas önuralom kell hozzá, hogy ne tegyem a kezem a derekára, hogy ne húzzam végig az ujjaimat a nyakán le egészen a válláig, hogy ne érintsem a formás kis seggéhez a merevedésemet. Meg akarom érinteni, de megállom. Nem az a célom, hogy megijesszem… Sokkal nagyobb terveim vannak vele. A nap végén félig kemény farokkal szállok le a buszról és megyek fel a szobámba. Szükségem van egy hideg zuhanyra, majd egy italra a bárban…

2.fejezet

Isabel

 

– Áhh… ez a nyár is ugyanolyan dögunalom lesz, mint az elmúlt három – panaszkodom nyávogó hangon Josh-nak, aki a legcukibb “barátnő” a világon. Több nőiesség szorult bele, mint a legtöbb nőbe a szigeten, az már tuti. Azt hiszem rossz időben született rossz testbe, de ő ebből a helyzetből is kihozza a legtöbbet.

– Neeem Cuncikám, a hatodik érzékem azt súgja, hogy most valami más lesz. Valami, ami megrengeti a világodat… Vagy a vaginádat? – nevet és látványos kézmozdulattal csettint egyet a levegőbe. – Hidd el, hogy az idei szezon más lesz, érzem a hormonjaimban a bizsegést.

– Hééé… Először is hatodik érzékük csak a nőknek van! Másodszor is, a próféta szóljon belőled, ha ilyen fajta megérzéseid vannak. Tényleg rám férne már valami vad és egyben szédületes numera, hisz idejét sem tudom mikor döntött le utoljára valaki a lábamról – nevetünk mind a ketten és nagyot szürcsölünk a koktélunkból.

– Én emlékszem! Mr. Johnny Walker a múlt hónapban, Paul szülinapi buliján elég nagy hatással volt rád. Ha jól rémlik három napig nem bírtál talpra állni tőle utána.
Isabel vagyok, 28 éves. Maui szigetén élek, és egy szálloda idegen vezetőjeként dolgozom. Szeretem a munkámat, szerencsés vagyok, mert szuper barátaim vannak és a világ egyik leggyönyörűbb helyén élek.

De valami mégis hiányzik… Nem pont arra vágyom, amire minden lány a világon. Nem kell a herceg a fehér lovon, nem kell a habos babos esküvői ruha és világraszóló lakodalom. Nincs szükség az uncsi ásó, kapa, nagyharang szövegre sem… Még most. Életet akarok! Vágyom végre egy vérpezsdítő flörtre, egy izgalmas, vad kalandra vagy egy olyan szenvedélyes éjszakára, ami feszegeti a józan ész határait. Persze, az se lenne nagy baj, ha ez mind együtt válna valóra a világ legdögösebb pasijával. Az igaz szerelem gondolatát már régen elengedtem, hisz egy turista paradicsomban minden csoda 7 napig tart. Nah jó, maximum 12 napig…

Maui, mint már említettem a világ egyik legszebb helye – ha nem a legszebb. A szigetet James Cook fedezte fel és nevezte el Sandwich – szigeteknek. Korábban a Molokai Lanai szigetek nevet viselte. A szigeteket körülölelő Csendes-óceán és a hatalmas zöld terület miatt könnyen a mennyországban érezhetjük magunkat a nap minden percében.

Egy működő vulkán és hatalmas trópusi fák tarkítják a szigetet. A kedvencem az afrikai tulipánfa, ami a korall színű virága és hatalmas mérete miatt igazi látványossággá nőtte ki magát ezen a területen. Mauin csak két évszak van. A száraz és a nedves. A melegebb idő áprilistól októberig tart, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy egész évben melegünk van. A turisták zöme a száraz évszakban keresi fel a szállodáinkat, így az én munkám is nyáron a több. Rengeteg programot szervezünk minden korosztálynak, amelyektől azt reméljük, hogy majd újra eljönnek hozzánk. Megpróbálunk mindent megmutatni, amire mi, szigetlakók, annyira büszkék vagyunk.

– Mennem kell Josh, mert csoportom érkezik. Kiviszem őket a Haleakala Nemzeti parkba. Időben el kell indulnom és majd csak estére érek vissza. Várj rám a bárban te démon! – látványos csókot dobok és nevetve hagyom a bárpult előtt, ahol a napindító feketénket isszuk meg, minden reggel.

– Foglalom a helyet a formás kis seggednek, ne aggódj cuncikám – kiált utánam.

Josh olyan barát, amilyet mindenki kíván magának. Akkor ismertem meg, amikor elkezdtem a szállodában dolgozni. Ő a tulajdonos unokaöccse, a munkája ebből kifolyólag nem túl megerőltető. Rendezvényeket, különböző esteket szervez a szállodán belül. Szinte csak a telefonján dolgozik, azt meg a medence partján, koktélt iszogatva is profi módon tudja használni. Néha irigylem, de aztán mindig rájövök, hogy én mennyi sok szép helyen járok vele ellentétben. A személyisége eléggé megosztó, de nekem azonnal megtetszett, amit láttam belőle. Ő olyan igazi „too much” típus. De ha valaki jobban megismeri, akkor rájön, hogy a világ legnagyobb szívét is ő birtokolja ezzel együtt. Később kiderült, hogy mindig, minden helyzetben lehet rá számítani, és nagyon megértő. Ugyan bölcsnek éppen nem mondanám, mert az életet egyáltalán nem veszi komolyan, és sosem tanul a hibáiból, de ő ezt élvezi. Mindig a mának él, és sosem bán meg semmit. Sokszor elgondolkodom azon, hogy jó lehet ilyennek lenni. Azzal, hogy semmit nem vesz igazán komolyan, azzal a saját szabadságát teremti meg ebben a korlátolt világban. Mindig a saját feje után megy, és úgy cselekszik, ahogy jónak érzi. Még akkor is, ha az nem helyénvaló, és esetleg meg is üti vele utána a bokáját. Felvállalja, hogy ő ilyen. Ő más. Minden téren más…

A szálloda előtt, a busznál várom azokat, akik ma velem tartanak erre a fantasztikus kirándulásra. Mindenkinek megkérdezem a nevét, és ha szerepel a listámon, akkor már szállhat is fel. Már majdnem az egész csoport megvan, de egy név még nincs kipipálva.

– Adam Hall – mondom ki hangosan – igazi megbízható ember lehet, ha nem tud időben odaérni a megbeszélt időpontra – dünnyögöm Raulnak, a buszsofőrnek.
Nem szeretem, ha valaki pontatlan, főleg, hogy az én életem szinte mindig időpontokból és dátumokból áll.

– 2 percet várunk még és ha nem jön más, indulunk – adom ki az utasítást.

Lépteket hallok a hátam mögül. Nagyon bízom benne, hogy a hiányzó egy utasunk közeledik, Mr. Hall személyében. Hallom, ahogy megáll mögöttem és csak vár. A következő pillanatban megcsapja az orromat a világ legvadítóbb és legférfiasabb illata, amit valaha is éreztem. Forróság ömlik végig a testemen és olyan mély levegőt veszek, amilyet talán még életemben soha. Ahogy megfordulok és felnézek az előttem tornyosuló alakra, a testre, ami felém magasodik, azt hiszem, egy percre megbénulok. A levegő bent reked a tüdőmben és nem lélegzem. A döbbenet minden apró szikráját próbálom a másodperc törtrésze alatt eltüntetni az arcomról, de bevallom nem könnyű. Ahogy a szemem megállapodik az arcán, akaratlanul kicsúsznak a szavak a számon.

– Édes Istenem – fújom ki a levegőt és úgy bámulom az előttem álló idegen férfit, mint aki meghibbant.

– Mondtál valami? – kérdezte a félisten.

– Őőő… Azt hiszem nem – dadogom lányos zavaromban. – Már csak rád vártunk – azt hiszem. Szállj fel kérlek és keress egy helyet magadnak, amennyiben te vagy Adam Hall.

– Én vagyok – mosolyog és a kezét nyújtja felém – Adam Hall személyesen, New Yorkból.

Ebben a pillanatban csináltam magamból hülyét másodjára, röpke 15 másodperc alatt.

– I-Isa-Isabel – dadogom és próbálok határozottan kezet rázni, de az erőm teljesen elhagy ahogy hozzám ér.

Nem is értem… A teste maga a menny kapuja, és az arca a mennyország. A bőre napbarnított, és gyönyörű. A ruháján keresztül is látszik a felső testének minden tökéletesen kidolgozott részlete. Az arcát sötét borosta foglalja keretbe, az ívelt szája olyan puhának tűnik, hogy ha tehetném, azonnal rátapadnék. A szemei teljesen elvarázsolnak. Az írisze mély zöld és apró arany pöttyök szegélyezik. Azt hiszem, nagyon sok nő szeretne elveszni ebben a szexi szempárban és azoknak az izmos karoknak az ölelésében. Sötét barna haja rakoncátlanul omlik a homlokára, ami még dögösebb megjelenést kölcsönöz a sziget legszexibb férfijának. Ezeket koronázza meg az a feszes, kerek hátsó, amit akkor veszek észre, amikor fellép előttem a buszra. Talán még egy percig is állok lent tátott szájjal és az agyam próbálja feldolgozni a látottakat.

– Istenem, csak egyszer hadd érjek hozzá! – fohászkodom suttogva, a szememet az égre emelve. Viszket a tenyerem, ahogy újra bevillan a képe.

Az egész napom abból áll, hogy próbálok a munkámra koncentrálni, de – valljuk be őszintén – eddig nem túl nagy a siker ezen a téren. A szemem nem tudom levenni Adamről, aki úgy tűnik, hogy mindenkivel nagyon jól kijön és élvezi a népszerűségét a csoportban. Sokszor látom őt másokkal beszélgetni, jókedvűen nevetni, de feltűnt, hogy amikor egyedül marad akkor némán bámul a semmibe. Mintha szomorúságot látnék ilyenkor a tekintetében, ami meglepő módon engem is megérint. Így ismeretlenül is szeretnék rajta segíteni. Furcsa ezt a kettősséget látni egy félistenen. Az ilyen típusú emberekről a társadalom mindig azt gondolja, hogy semmi bajuk nem lehet az életben. Boldogok, gazdagok – mert ez lerí róla – menők, mindenki a lábuk előtt hever. Mivel a napom legnagyobb részét az teszi ki, hogy őt bámulom, így feltűnik, hogy a kelleténél többször akad össze a tekintetünk. Viszont a tapasztalatok alapján gyorsan realizálom a helyzetet és megmagyarázom magamnak, hogy egy ilyen szívdöglesztő hímnek biztosan nem egy ilyen szürke kisegér a zsánere, mint én.

A nap végére bejártuk a park nagy részét, és megnéztünk mindent, amit látni kell. A naplementét a kilátóból tervezem megmutatni a csoportnak, ami az egyik személyes kedvencem a programok között. Mindenki helyezkedni próbál, hogy a legszebb látványban részesüljön. Én is megállok az egyik sarokban és gyönyörködöm a napban, amint a vörös és a narancs legalább harminc árnyalatát öltve magára alászáll a horizonton. Mindig is imádtam ezt a napszakot, romantikus volt és egyben megható. Az erőt jelképezi számomra a lenyugvó nap, ami még akkor is teljes pompájában ragyog, amikor már éppen eltűnni készül a szemünk elől. Az anyukámat juttatja eszembe, aki 2 éve hagyott itt minket. Agydaganata volt és még az utolsó napokban is próbált felülkerekedni a betegségén. Élni akart értem, magáért és a családunkért. Anyám tősgyökeres hawaii volt. Mindig itt élt a szigeten ő is és a nagyszüleim is. Ő még hitt az ősi varázslatban, a régi szokásokban és a jóban. Mindig arra tanított engem is, hogy jó legyek. Ő volt a legtisztább szívű és legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismertem. Amikor a nagymamám meghalt, nagyon fiatal volt még. Akkor az édesanyám azt mondta, hogy azért ment el ilyen korán tőlünk, mert Isten szereti maga körül tudni a legtisztább szívű embereket. Együtt ülnek a mennyben és figyelik a földi életet. Vigyáznak a szeretteikre, és onnan fentről próbálnak nekik útmutatást nyújtani. Olyan volt, mintha ezt ő maga is elhitte volna. Talán ezzel a tudattal könnyebb volt feldolgozni a nagymamám elvesztését. Én is próbáltam gondolni erre, amikor anyu meghalt. Hisz más okot nem tudtam felhozni én sem az Úrnak arra a tettére, hogy oly korán elvette őt tőlem. Remélem, most már együtt vannak és figyelnek engem, amint bukdácsolva ugyan, de próbálom helyesen élni az életem. Könny gyűlik a szemembe, mint mindig, amikor erre gondolok. Egy gyors mozdulattal letörlöm őket, hogy tovább csodálhassam a naplementét. Sokszor jártunk itt gyerekkoromban és mindig szép emlékek jutnak eszembe, ha azokra az időkre gondolok. Amikor még az anyukámmal álltam itt, mindig elmondtunk egymásnak egy olyan tervet, amit a közeljövőben szerettünk volna megvalósítani. Ilyenkor mindig sokkal erősebb lett a köztünk lévő kötelék. Az utolsó kirándulásunk a kilátóhoz a halála előtt egy hónappal volt. Ott, akkor már nem a közeli terveiről beszélt nekem az édesanyám, hanem a lelkemre kötött pár olyan dolgot, amit fontosnak tartott ahhoz, hogy boldog legyek. Ő már akkor tudta mi következik, de én az utolsó percig bizakodtam. Kérte, hogy legyek mindig nagyon bátor az életben és mindig tegyek meg mindent azért, hogy elérjem, amit akarok. Soha ne adjam fel és ne várjak tétlenül a csodára. A legfontosabb, hogy tudjam, mindig csak magamra számíthatok. Akkor már nekem nem volt mit mondani. Csak a könnyeimet törölgettem, és próbáltam lenyelni a megnövekedett gombócot a torkomban. Csendben bólintottam a mondatai után és megfogadtam magamnak, hogy ezután mindig így cselekszem majd. Gondolataimba mélyedve, csak bambulok ki a fejemből mikor egy mély hang üti meg a fülemet, méghozzá közelebbről, mint azt normál esetben az ember várná.

– Gyönyörű – mondja Adam.

– Az – felelem egyszerűen.

Nem tudom mi taglóz le jobban, az, hogy megszólított, vagy az, hogy olyan közel áll hozzám, hogy érzem a testéből áradó meleget, és a leheletét a nyakamon. Végigfut rajtam egy kellemes bizsergés és libabőrössé válik a karom. Nem fordítom el a fejem, így most nem találkozik a tekintetünk. Azt hiszem annyi bátorságom nincs, hogy ezt megtegyem. Pár perccel később, mire a gondolataimból kikecmergek, a nap lebukik a horizont alá, és mint ahogy már nem érzem a nap melegét az arcomon, úgy nem érzem az ő testét sem a hátam mögött. Jobbnak látom összeszedni a csoportot és visszaindulni a szállodába. Utoljára szállok fel a buszra, amikor észreveszem, hogy Adam engem néz. Egy pillanatra össze kapcsolódik a tekintetünk és olyan, mintha megszűnne körülöttem a világ. Csak bámulom őt és rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem. Raul hangja ránt vissza a jelenbe és ezzel megszűnik a varázslat. A visszafelé úton azon gondolkodom, csak én képzelek-e többet ezekbe a pillanatokba, vagy tényleg van még ott valami? Esetleg egy aprócska vonzalom jeleit vélem felfedezni kettőnk között? Vagy csak képzelődöm és a saját érzéseimet vetítem ki erre az Adoniszra? Próbálom elnyomni magamban az efféle gondolatokat legalább addig, amíg beérünk a szállodába. Életemben nem vártam ennyire, hogy megérkezzünk és leadhassam mára a munkát. Egész úton úgy mocorgok a busz ülésén, mint egy kis iskolás, aki már nem elég türelmes a hosszú úthoz. Az első dolgom lesz, hogy mindent elmesélek Josh-nak. Pasi létére, sokkal jobban otthon van a szerelmi dolgokban, mint én. A szállodába visszaérve azonnal a bár felé veszem az irányt, ahol – bízom benne, hogy – Josh a jól megérdemelt italommal vár. Tudom azt is, hogy ma egy nem lesz elég…

– Hello Chica! Vonszold ide a formásabb feled! – int felém Josh a bárpult mellől.

– Hello te démon – vágom vissza és két nagy cuppanós puszit nyomok az arcára.

– Hogy telt a napod? Megjárattad a népet? Megtaláltad közben a buja vágyaid kielégítőjét? – kérdezi nevetve és tudom, hogy nem azt a választ várja, amit hallani fog.

– Azt hiszem meg – válaszolok, közben nagyot kortyolok a koktélból lesütött szemekkel. Érzem, hogy Josh egy pillanatra rám mered, még a döbbent arcát is látom magam előtt.

– Te céda! És ezt csak így mondod? Mindent el kell mesélned! – rakja látványosan keresztbe a lábát és izgalom gyűlik a hangjában. – Hogy ezeknek a mai nőknek már semmi se szent! Egy pikáns sztori vagy egy szédítő pasi itt létének az eltitkolása világraszóló bűn. Tudhatnád már, kiscicám! Azonnal kezdj neki! – utasít szigorú arccal.

– Ott jön – vágok Josh szavába és a fejemmel alig észrevehető módon intek az ajtó felé.

Én is megdöbbenek, mert nem számítottam arra, hogy ma még láthatom Adamet. Kihúzom magam a bárszéken, a ruhámat lesimítom, és a lehető legdögösebb pózban próbálok tudomást se venni róla. Ezektől függetlenül a szívem újra csacsacsát jár a mellkasomban, Josh pedig elalél egy pillanatra azt hiszem.

A fehér galléros teniszpóló és a sötétkék rövidnadrág pont annyit mutat Adamből, amitől az ember fantáziája világkörüli útra indul. Ahogy belép, a helyiségbe azonnal észrevesz bennünket a pultnál és ő is oda lép. Egy olyan mosoly kíséretében, hogy a Jégkirálynőről is leolvadna a bugyi azonnal. Lazán köszön, mintha már régi jó ismerősök lennénk. Természetesen zavarban vagyok, úgy elpirulok, mint egy első bálozó kislány, akit felkérnek táncolni. Három székkel arrébb ül le tőlünk, de így is érzem az illatát, amitől kicsit újra megszédülök. Azt hiszem Josh ekkorra felocsúdott az ámulatból és minden benne rejlő ribit összeszedve kacéran visszainteget neki.

– Hello! – nyávogja, és a pilláit rebesgeti Adam felé.

Lábon rúgom a pult alatt, hogy ne hívja fel magunkra még jobban a figyelmet.

– Sziasztok! – mosolyog Adam, és olyan mélyen a szemembe néz, hogy attól Isten bizony, nedvesedni kezdek.

Az arcom valószínűleg a vörös minden árnyalatát magára veszi, és emiatt nagyon örülök a bár nyújtotta biztonságos félhomálynak. Saját magamat sem értem hisz két mondatnál többet nem váltottam vele, mégis olyan hatással van rám, amit nagyon nehéz lenne szavakba önteni.

– Most pedig remélem, készen állsz arra, hogy mindent elmesélj erről a csodálatos alfahímről, aki miatt még levegőt is elfelejtettél venni egy percig Chica! Meg még azt hiszem én is – bök oldalba Josh és rendel egy újabb kört.

Különösebben nincs mit mondanom, hisz még magam is csak annyit tudok, hogy ez a férfi olyan hatással van az egész lényemre, mint még eddig senki. Minden szempontból már a látványától is bizsergek. Végül elmesélem Josh-nak, hogyan álltunk szótlanul egymás mögött a naplementét bámulva, azt a pár számomra mélyreható pillantást és azt a két röpke mondatot, amit egymással váltottunk. Ezután természetesen teljesen hülyének éreztem magam, amiért többet gondoltam a dolog mögé! Kimondva már egyáltalán semmi különös nem volt benne. Az este folyamán néhány lopott pillantást engedélyeztem magamnak a bárpult másik vége felé. Azért egy ilyen testet, egy ilyen arccal nem hagy ki az ember lánya, ha egy mód van rá. Párszor összetalálkozott a pillantásunk, amikor persze én hirtelen úgy tettem mintha teljesen mást néznék! Nagyon ciki, amit csinálok, de leginkább ez vagyok én.

– El kell szaladnom cuncikám, találkozom egy édes kis fiúcskával, akinek – ha a megérzésem nem csal, márpedig sosem csal – vadítóan nagy farka van – közli Josh olyan természetességgel, mintha azt mondaná, hogy leugrik a sarki boltba kenyérért.

– Ohhh! – döbbenek meg egy pillanatra – Igazából nem tudom még eldönteni, hogy a megosztott információ lep meg jobban, vagy az, hogy itt akar hagyni egyedül.

– Nem hagyhatsz itt! Még nem ittam meg az italomat és mivel holnap nem dolgozom, nem akarok korán lefeküdni – szinte nyüszögöm kérlelve –, meg amúgy is… – biccentek Adam felé.

– Szeretlek, idegenvezetők gyöngye, de van, aminek a társaságát néha jobban élvezem a tiédnél. Gondolom, nem akarod, hogy elkezdjem részletezni, mi az, és hogy néz ki – reményeim szerint. – Vigyázz magadra Édeském, holnap mindent elmesélek – kacsint az áruló és már indul is.

– Én is te ribi, jó szórakozást! Aztán csak óvatosan a kivont kardokkal! – szólok utána lemondóan és egy virtuális csókot küldök felé a levegőben.

– Hello cicafiú! – int Josh Adam felé – Tied a pálya! – dobja oda neki, csak hogy biztosan tudatosítsa benne, hogy már szabad préda vagyok számára és látványosan kivonul a bárból.

Máris egyedül maradtam. Mennem kellene, de a lábam nem akar megmozdulni. Azt hiszem itt az ideje a B tervnek Izabel – nyugtázom magamban az elmúlt egy percet és intek a pultosnak. Jöhet még egy ital. Alig egy perc múlva a szemem sarkában valami mozgást látok. Valaki leül a mellettem lévő üres székre. Természetesen Adam és a formás kis feneke az. Mielőtt realizálhatnám a helyzetet, felkészülhetnék és összeszedhetném magam, addigra már hallom is a hangját.

– Szia! – mondja kedvesen, és a sörét forgatja a mahagóni pulton.

– Szia! –válaszolok halkan, de nem nézek rá. Pontosabban nem merek ránézni.

– Holnap milyen programmal örvendezteted meg a nagyérdeműt? – kérdezi és érzem, hogy közben folyamatosan engem figyel.

– Azt hiszem holnap nem lesz közös programunk, mert nem dolgozom. A kollégám viszont szuper hajós túrát szervez az óceánon. Ha gondolod, szólok neki, hogy írjon fel a listájára.

– Oh… az kár – mondja tettetett szomorúsággal. – Úgy terveztem, hogy bérlek egy autót, és bejárom a szigetet. Lenne kedved elkísérni? Te sokkal több mindent ismersz itt, amiket én egyedül biztos, hogy nem vennék észre – mosolyog, és olyan természetességgel ejti ki a szavakat a száján, mintha régi jó barátok lennénk. Igazán irigylem a határozottságát és a bátorságát. Sajnos nekem ezekből nem jutott túl sok. Közben a szemeivel biztosan megbabonázott, mert mindent mondtam neki csak nemet nem erre a képtelen ötletre. Érzem az átható pillantását magamon, és hogy a testem minden látható centiméterét végig pásztázza. Határozottan zavarban vagyok. Úgy érzem, mintha a bőröm megperzselődne a pillantása alatt. Jobb lenne magam távol tartani ettől férfitől. Ahogy ezt kigondoltam az agyam kikapcsol és a szám automatikusan válaszra nyílik.

– Szívesen megmutatok pár helyet, ha szeretnéd. Tudom is hol kezdjük – az agyam már akkor tudta, hogy a szívem elvesztette ellene ezt a csatát. De azt hiszem, most mennem kell, már késő van. Jobb lesz, ha te is időben lefekszel, mert holnap korán indulunk. Találkozzunk 5-kor a recepción. Ne késs el! – mondom és felpattanok a székről.

Mire válaszolhatott volna, már ott is hagyom, mielőtt több kárt okozok magamnak. A tekintetét végig magamon érezve lépek ki a szálloda bárjából.

A szobába érve azonnal átkozom magam, amiért ilyen gyorsan igent mondtam egy olyan embernek, akit nem is ismerek egyáltalán. Épp csak a nevét tudom. Akár sorozatgyilkos is lehet, vagy emberkereskedő, és én kettesben maradok vele egy egész napot. És ha eladja a szerveimet? Vagy elad kurvának?

– Elég legyen Izabel! – nyugtatom magam hangosan. Kicsit sokat ittál és sok krimit néztél.

Már nem volt mit tenni. Bíztam a jó szerencsémben és abban, hogy egy ilyen kivételes példánya a férfinemnek nem lehet annyira rossz ember. Rengeteg kérdés merül fel bennem Adammal kapcsolatban, míg az ágyamban fekve próbálok elaludni. Úgy döntök, hogy holnap ezekre megpróbálok válaszokat kapni, ha már kockáztatok. Meg persze valljuk be, tényleg szeretném megismerni, megtudni a titkát, ami miatt az aggodalmat látom az arcán. Egy darabig forgolódok, majd a formás fenekének a képe az utolsó, amire emlékszem, mielőtt elalszom.

Heincz Ida: Már az első pillanatban… | I. Regényíró pályázat

Heincz Ida: Már az első pillanatban… | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Heincz Ida: Már az első pillanatban… című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A főszereplő életének fontos fordulópontjához érkezik: a felnőttévállás azon szakaszához, amikor le kell zárnia bizonyos kapcsolatokat és életformát. Meg kell ismernie önmagát és bátornak lenni elfogadni és szeretni azt a fiatal nőt, akivé vált. Az ő történetét követhetjük végig szeptembertől augusztusig. A tizenegy hónapon átívelő cselekményt a főszereplő meséli el, akinek élete szinte pillanatok alatt darabjaira hullik, amikor rá kell ébrednie, kedvese elárulta.

Heincz Ida: Már az első pillanatban…

romantikus

Azt hittem sokáig, hogy életünk legfontosabb időegysége: a pillanat. Egészen pontosan: az a „bizonyos pillanat”. Mindannyian szeretjük azt hangoztatni, hogy életünk legértékesebb, legszebb vagy éppen legszomorúbb eseményei villámcsapásként értek minket. Talán te is megfigyelted, hogy amikor az emberek elmesélnek valamit, a történeteikben legtöbbször egy pillanat alatt” történtek meg a legfontosabb dolgok. „Egy pillanat alatt” eldőlt szeretnek-e vagy utálnak valamit. Szegény spenót, csak ránéztek és ennyi. „Egy pillanat alatt” lett valaki libabőrös vagy éppen rázta ki a hideg. „Egy pillanat alatt” kerültek a rokon lelkek egy hullámhosszra és persze pont ennyi idő kellett ahhoz is, hogy szerelembe essenek. Hallottad már valaki szájából azt, hogy: „az első órában ráébredtem”? Szerintem nem. Azt kell gondolnunk, az emberek inkább akarnak hinni ennek az apró időtöredéknek az igazában, mint a hetekben, hónapokban és az években. Állítólag az is egy pillanatnak tűnt a szüleinknek, amíg felnőttünk. Talán az élet túl rövid ahhoz, hogy valós időegységekkel akarjuk rögzíteni, azt, ami nem a kötelezettségeinkkel vagy a feladatainkkal függ össze. Az érzéseinket pillanatokként akarjuk megélni és magunkba szívni.
Én is ezt tettem. Míg végül az én szívem is egy pillanat alatt tört össze akkor, legalábbis azt éreztem. Abban, „a bizonyos pillanatban” tagadtathatatlanul az arcomba tolakodott a hosszú időn keresztül elhessegetett igazság. Elárult az, akiért kamaszkoromtól képessé váltam átugrani a saját árnyékomat is.
Azután egyszer már nem számoltam perceket, nem kutattam az időt, nem kötöttem mindent bizonyos pillanatokhoz. Csak megéltem.

Ősz

Szeptember

„A fejemben mindenféle hasznos emlékek,
Néztem rád és nem értettem az egészet.
Ketten ültünk kint a téren, utoljára kéz a kézben.
Elengedtél így hát mentem, hogy ami történt elfelejtsem.”
( Bohemian Betyarsz Egyedül maradtam)

Akkor, azon az őszi napon, egy pillanat alatt meg kellett értenem és túl kellett élnem, hogy megcsalt a kedvesem. Pedig kölyökkorunk óta a becsületes kutyaszemeibe voltam beleszerelmesedve és azokkal a naivan csokibarnákkal hazudott nekem heteken keresztül. Amikor összemosolyogtunk a tükörben fogmosás közben. Ahogy a tekintetével megkeresett és végigsimított a cigarettafüstben úszó nappalinkban, miközben a barátaink és a valahonnan odakeveredett idegenek vitatkoztak, nevetgéltek körülöttünk. Szeretkezés közben némán kutatva, mintha alkalmi, ismeretlen szeretőkként ölelkeznénk, és nem ő lenne az, aki jobban ismer engem még önmagamnál is. Mert én jól ismertem őt, legalábbis azt hittem. Az elmúlt években észrevétlenül lett az ő élete a mi életünk. A kedvenc zenéi, kajái, apró kis dolgai valahogy kiszorították az enyémeket. Nem volt felháborítóan nyilvánvaló. Sohasem az. Sokáig nem is éreztem lemondásnak, mert boldogok voltunk. Kamaszként az emberek egyébként is napról-napra változnak. Tizenhét évesen ismerkedtünk meg és a hat együtt töltött év alatt az összecsiszolódásunk engem talán jobban megkoptatott, mint őt.

Az igazságot rólunk egy jelentéktelen kis helyzet hozta felszínre: otthon felejtettem lakáskulcsaimat a reggeli rohanásban. Ebben egyedül az tűnhetett furcsának, hogy én kényszeresen fejben listázós vagyok. Indulás előtt többször ellenőrzöm a kulcs, pénztárca, iratok, telefon, szemüveg alapfelszerelésem. Aznap hajnalban, jó pár hete már nem először, menekülve távoztam otthonról. Egy újabb vitánkat követően alvás helyett csak forgolódtam, mígnem feladtam és gyors készülődés után inkább leléptem. Már nem hittem a reggeli kibékülős szexben úgy, mint Patrik. Ő reggelre kijózanodva bánta a veszekedésünket, de én este is az voltam. Túl józan talán ahhoz, amivé kezdtünk válni.

Amikor ráébredtem, nincsenek nálam a kulcsaim megcsörgettem. Álmosan motyogott a telefonba és hirtelen már az is bosszantott, hogy tizenegykor ő még alszik. Én reggel hatkor pattantam a kerómra, és indultam el dolgozni. A bátyám és Zoli barátunk kamaszkori álma látszott megvalósulni hosszú hónapok munkája után: egy régi, belvárosi házat alakíttattak át kocsmává. Mindkettőnek állandó munkahelye volt, ráadásul a testvéremé Bécsben, ezért én felügyeltem a munkálatokat. Telefonáltam, takarítottam, cipekedtem és festettem a pult mögötti matt fekete falra a feliratokat. Végzősként a fősulira alig kellett már bejárnom és a srácokkal kötött megállapodás számomra jobb volt minden addigi diákmunkámnál. Ráadásul hosszú idő óta először éreztem igazán elememben magam. Imádtam az egészet. Néha javában benne jártunk az éjszakába, amikor neki láttam az ecseteket kimosni, Vagy éppen alig világosodott, de már ott voltam, hogy mire megérkeznek a burkolók minden rendbe legyen. Azon a kulcsos napon tizenegykor az alvás számomra távoli emlék volt már.

Valahogy összekaparom magam és bedobom hozzád-kattant a gyújtó, majd egy mély levegővétel következett. Szinte láttam, ahogy letüdőzi az első slukkot, közben a könyvespolc felé nyújtózva elveszi és maga mellé teszi az anyja kedvenc vázáját. Persze van erre tucat alkalmasabb hamuzó, de ez a fajta nemtörődömség annyira ő.

Még csak most keltem fel a telefon miatt.

Nem akartam észrevenni a célzást, inkább lenyelve dühöm igyekeztem kedvesen megszólalni:

– Ma csak délig maradok itt. Be kell mennem a fősulira és hat előtt nem szabadulhatok el onnan.

– Nem ígérem, hogy odaérek – sóhajtozott, majd csöppet sem vonzóan krákogott és köszörülte a torkát. A szexi rekedtes hangja a napi másfél doboz ciginek volt köszönhető, ez a vénemberes torokköszörülés reggelente lelombozó volt és nem rosszfiús. Elszégyelltem magam amiatt, hogy csak a hibáit listázom és elemzem.

– Ha otthon leszel felesleges persze elhoznod – igyekeztem valamiféle egyezségre jutni és véget vetni a vontatott beszélgetésnek.

– Attilával készülünk egy jövő heti beadandóra –újabb ásítozás és dünnyögés következett.

– Akkor talán kelj fel végre és próbáld meg beadni délig! – vesztettem el a türelmemet. Mivel már amúgy sem volt visszaút bevittem még egy karmolásnyi megjegyzést: – És az Istenért ne hamuzz anyád herendijébe már megint!

Megsértődve nyomott ki. És persze nem hozta be a kulcsaimat, a mobilját pedig egyszerűen kikapcsolta. Ehhez hasonló jelenet egyre többször játszódott le közöttünk. A sok munka, a közeledő vizsgaidőszak egyre kevésbé fért meg az ő pánpéteres életszemléletével. Délben kelt, délutánonként benézett az egyetemre, utána pedig valamelyik srácnál vagy nálunk bandáztak hajnalig. Egyre többször kellett a fürdőbe bezárkózva tanulnom, mert a lakásunkat ellepték a haverjai. Hajnalban azután végre elcsendesedett megint minden, maguk után romokat hagyva távoztak. Olykor Patrik is eltűnt velük együtt, rám hagyva a rendrakást. Előző hónapban négy teljes napra vált köddé. Az őrültebb időszakainak periodikusan vége szakadt és újra az a fiú volt, akiért árnyékugróvá váltam az elmúlt években.

Este hazaérve a vaksötét ablakokat bámultam kintről. Az a lány voltam, akiről elfeledkeztek. Megint. Fél órán át ücsörögtem a lépcsőn, mire beismertem magamnak: a mai este sem lesz más. Zozó a telefonhívásom után pár percen belül fékezett a ház előtt. Járó motorral hagyta a kocsit az úttest közepén, nem akart sokáig maradni. Rezzenéstelen arccal, rám sem nézve masírozott papucsban a hálószobánk ablakához és benyomta. Bent valami tompa csörömpöléssel földet ért. Magamban újra hálát adtam annak, hogy a földszinten van Patrikék lakása és két éve nem vették a fáradtságot az ablak elromlott zárjának megcsináltatására. Zoli a derekamnál megfogva egyszerűen beemelt és már ott sem volt. Egész idő alatt csendben maradtunk. Ő már régen elmondta a véleményét én meg szégyelltem volna bármit is hozzáfűzni a nyilvánvalóhoz.

Lezuhanyoztam és az újfent kifosztott hűtőnk miatt vacsit rendeltem. Mire megérkezett a futár a lakás ismét hasonlítani kezdett az eredeti állapotához. Gépiesen kezdtem el belapátolni a meleg brassóit, de valahol a harmadik kanál környékén rám törő hányinger miatt inkább félretoltam a tányért. A helyére a laptopom került és a ragaszthatatlanul összetört váza hasonmását kutattam a neten. Kedvesem megmagyarázhatatlan logikával a belső párkányon talált neki aznap helyet. Így a becses darab áldozatul esett az amatőr betörési mutatványunknak. Miután megtudtam, hogy egy eredeti „Herendi Rothschild kosfejes váza” volt a többszörösen meggyötört dísztárgy és hatvanezret kóstál, úgy döntöttem nem pótolom. Patrik anyukája egyébként is hobbivá fejlesztette annak ecsetelését és hangoztatását, miért vagyok tökéletesen tökéletlen. A vázával együtt odaveszett a neki való folyamatos megfelelési kényszerem egy darabja is. A nehéz nap után elég fáradt lettem ahhoz, hogy beismerjem, magamnak ott a félhomályos konyhában mennyire utálom a barátaink által „Szent Abigélként” emlegetett édesanyját. Nehéz megszeretni egy embert, ha beléd csíp minden szavával. Ezt nem csak velem tette, Patrik összes barátja ugyanezt kapta meg tőle. A fia minden botlásáért, tévedéséért és hibájáért mi voltunk a felelősek. Szent Abigél volt az, aki természetesen feláldozta magát vállalva a vértanúságot a magzatáért. Mármint akkor, amikor eszébe jutott. Amikor pont itthon volt. Amikor nem volt éppen szerelmetes valakibe, aki lefoglalja és szórakoztatja. Most éppen Németországba élt boldogan valami diákkori kapcsolatát újra gondolva. Két éves rekordot állított fel. A kiköltözése előtt egyszerűen felkereste a szüleimet és határozottan ránk bízta Patrikot. Összeköltöztünk, ami nem volt annyira tragikus, hiszen folyamatosan ingáztunk a két családi fészek között. Sajnos Abigél jelenlegi kapcsolatának is megkopni látszott a fénye: bejelentette októberben hazaköltözik. Mindezt egy üres lakásba képzelte el, így nem csak én, de Patrik is költözni kényszerült.

A keserű önsajnálatba hajló gondolataimat félretettem, inkább megnyitottam a délután előadásunkhoz átküldött anyagokat és belemerültem. Pár percen belül megszűnt a bennem dúló vihar és elnyelt a beadandó dolgozatom. A bejárati ajtó csapódásának hangja húzott vissza újra a konyhába. Pár kattintással mentettem munkámat, már hajnali egy is elmúlt. Az addigi nyugodt, csendes éjszaka hirtelen megtelt zajjal, ahogy bevonult a konyhába és ledobta magát az egyik székre.

– Szia Dadu! Mizújs? Brassói! – egy mondatba hadarta el minden összefüggéstelen gondolatát. Boldogan tömte be az első falatot, majd elfintorodott, amikor rájött, hogy ehetetlenül kihűlt. Fel sem állva a mikró felé nyújtózott és nekiállt megmelegíteni.

– Mizújs? – ismételte meg rám vigyorogva. Mozdulatai árulkodóan lusták voltak, beszéde vontatott, szemei tompa fénnyel feketéllettek a most sápadt és beesett szép arcban. Tizenhét évesen bukott angyalként csavarta el minden lány fejét, amikor besétált az osztályunkba. Mindig is olyan volt, akinek erőfeszítéseket sem kell tennie, mégis rá figyel mindenki. El sem hittem, hogy én vagyok az, akire viszont ő figyelt fel. Mégis valahogy barátok lettünk, majd egy nap mindent felrúgva közölte: szeret. Mindezt egy kórházi ágyon fekve, az altatástól még kábán. Azóta sem lett kevésbé vonzó, csak az a kedves valami tűnt el az arcáról. Az a megnevezhetetlen vonás, ami miatt elhittem neki mindent.

Lehunytam a szemeimet és nem mondtam ki, ami ordított róla. Szeretni akartam, nem bírálni, nem veszekedni, nem haragudni rá. Amikor harmadjára is feltette ugyanazt a kérdést felálltam és kivettem a már tűzforró brassóit a mikróból. Elfelejtette azt is.

– Be kellett másznom az ablakon megint.

Szórakozottan bólintott miközben enni kezdett. Összeszedtem a cuccaimat és átvittem a nappaliba, majd visszasétáltam a konyhába. Patrik előtt üres lett közben a tányér, éppen a zsebeiben kotorászott valószínűleg cigi után kutatva. A pulton heverő dobozból elvettem egyet, és felé nyújtottam. Rám villantotta mosolyát végig simítva a fenekemen:

– Szia Dadu! Mizújs? – tekintetével nem eresztve lába egy mozdulatával kihúzta nekem a szemközti széket, így leütem. Félig lehunyt szemhéja alól figyelt.

– Elfelejtetted a kulcsot – halkan és szomorúan találtak utat felé végre a szavaim.

– Bejutottál nem? – az arca elutasítóan kifejezéstelen lett. Talán ha még mindig rám figyel az üres tányérja és minden más helyett észrevette volna, hogy nem szabad folytatnia a témát.

– Felesleges a hiszti, Hannus. A kulcsaidra kurvára nem volt sem időm, sem kedvem odafigyelni. Tudtam, megoldod. Te mindig mindent szeretsz megoldani, nem igaz?- duzzogva cigizett tovább. Fekete fürtjei, óh igen, fürtjei vannak, mert a lázadó bukott angyalos külsőhöz az dukál, az arcába hullottak. Hosszú szempillái beárnyékolták fáradt szemeit és észre kellett újra vennem a szürkés arcszínét, a puffadt karikát a csodás arccsontjai felett. A gyűrött, foltos pólóját és azt, hogy a rá jellemző fűszeres szantálfa illatával alkohol, füst és savanykás izzadság szag keveredik.

– Ne kezd el! – olyan hirtelen vágta felém a három szót, hogy megijesztett. – A tökéletes Hanna! Az én csodálatos szentem, akihez mi gyarlók fel sem érhetünk soha. Hallgatsz, mégis szinte érzem a gondolataid súlyát. Mond ki inkább! Veszekedj, vádolj, de ne légy már ilyen istentelenül tökéletes!

– Sikerült Ózig eljutnotok? – megremegett a hangom, de álltam a tekintetét, viszonozva azt. Még akkor is, amikor egy könnycsepp önállósította magát és végig folyt az arcomon. Egy másodpercre mintha megzavarta volna az apró kis csepp látványa, arcom felé mozdult keze, de le is hullott félúton.

– Ózig eljutni? Ahhoz néhány grammnyi kis zöld és némi alkohol nem elég – grimaszolt gúnyosan. – Uramisten! Esküszöm hallom a fejedben egymást kergető gondolataidat!

– Mentalistára szívtad magad? – akasztottam meg monológját.

– Talán neked is jól jönne egy kis lazaság – varázsolt elő rövid kotorászás után egy sodort cigit. Kihívó lassúsággal, körülményesen meggyújtotta. Mélyen leszívta majd előre hajolva lágyan az arcomba fújta a füstöt. – Unalmas és kiszámítható lettél, Dadu. Egy kis varázs füst talán visszahozhatná a bulisabb Hannát.

Mielőtt igazán belelendülhetett volna, nem sietve el a mozdulatot, megragadtam az asztal felém eső szélét és ráborítottam. A maradékból a falra is került, a tányérok és villák a padlón landoltak csörömpölve. Látványosan józanodott ki fél perc alatt. Átkozódva ugrott talpra:

– Megőrültél? Mi a franc ütött beléd?

Megmagyarázhatatlan nyugalom és derű szállt meg, ahogy a konyharuhával dörzsölte magát.

– Akartál valami kevésbé unalmasat és kiszámíthatót. Tádám! Meglepetés! – apró diadalt okozott csak az, hogy elakadt végre a szava.

A vendégszobában vetettem magamnak ágyat. Halk kopogtatás után lépett be a szobába, kezében a meggyötört Micimackómmal. Elvettem tőle és szokás szerint kispárnaként a fejem alá igazítottam. Már letusolt és ismét a finom fűszeres illattal burkolt be, ahogy mögém bújva átölelt.

– Addig kell elengednünk egymást, amíg mind a ketten fel tudunk állni a földről a csatáink után – suttogtam bele a szobát tompán megvilágító utcai fényekbe. Sokadjára kimondott szavak voltak ezek.

– Fel akarod adni? Fel akarsz engem adni? Kettőnket? – olyan erősen szorított magához, hogy fájdalmat okozott vele. Végül egy mély sóhajjal elengedett én pedig gyorsan elhúzódtam tőle és felé fordultam. – Ennyi Dadu? Az első akadályoknál arrébb sétálunk?

– Ez már régóta nem az első akadály. – Kettőnk közül ő volt a tragikus hősszerelmes én a földhözragadt józanész hangját játszottam. Még akkor is, ha a csontjaimat átjárta valami zsibbasztó fájdalom. – Patrik, mocskossá teszünk mindent, amit mi ketten jelentettünk együtt.

– Ezt akarod? Lezárni?

– Elbúcsúzni. Nem lassan meggyűlölni egymást – felültem és felkapcsoltam az éjjeli szekrény olvasólámpáját. Ő is törökülésbe helyezkedett velem szemben az ágyon. Teljesen tiszta volt a tekintete, csak a saját szomorúságomat láttam visszatükröződni benne. – Nem akarok üres és feldúlt lakásba hazaérni esténként fáradtan. Az ablakon bemászni, jobb híján. Idegenek elől bujkálni a fürdőszobában. Hallani, ahogy gyűlölködve sorolod mi lett belőlem, szerinted. És nem akarok én sem gyűlöletet érezni irántad mindezért- legyintettem a konyha felé.

– Zoliék mondtak valamit? – a kérdésére adott gúnyos horkantásom ösztönös volt, kis gondolkodás után kimondta a legnevetségesebb következtetést, amit csak tehetett: -Megismerkedtél valakivel?

– És te megismerkedtél valakivel? – kérdeztem vissza jobb híján mire szinte viccesen meghökkent fintort vágott.¬ Látod Lósóska, én is tudok hülyeséget kérdezni.- régen használt becenevét hallva megkönnyebbülten elmosolyodott és közelebb araszolt.

Le szerettem volna zárni az értelmetlen vitát, aznapra. Örökre. Végleg. Igyekeztem úgy fogalmazni, hogy több sebet ne kapjon aznap este már senki:

– Folytathatjuk máskor? Pár óránk maradt már csak aludni, kilenckor kezdődik az első előadásom¬ lekapcsoltam a villanyt és elvackoltam magam.

Nem ment vissza a hálószobánkba, ott maradt inkább ő is a vendégszoba kényelmetlen ágyán velem. Tudtam, hogy már most bánja a történteket. Újra ugyanígy tenne mindent, de bánja. Mögém bújt és finom puszit nyomva nyakamra súgta bőrömbe:

– Nagyon cavinton Dadu! – a szavai annyit jelentettek, szeret. A „szeretlek” szó régóta egy közös viccként „cavinton” lett kapcsolatunk nyelvezetében. Nem viszonoztam, csak a derekamra kulcsolt karját simogattam meg. Nemsokára egyenletesen szuszogott én pedig még sokáig nyitott szemmel feküdtem, makacsul figyelmen hagyva, ahogy az arcom után a párnahuzat is nedvessé vált. Végre azután én is álomba merültem megmenekülve minden gondtól aznap.

***

Mikor az ébresztőhangként beállított zene visszahozott a valóságba: üresen és gyűröttem mutatta az ágy másik fele, hogy valamikor Patrik felkelt és elment. Gyorsan kávét főztem és miközben magamra kapkodtam a ruháim, befontam a hajam. Fogmosás közben megláttam a tükörre felrajzolt szívbe írt üzenetet. Igyekeztem nem ránézni akkor sem, amikor kisminkeltem magam. Végül letöröltem és a kezembe vettem a polcon árválkodó filcet. Azután mégsem írtam semmit csak visszatettem a helyére és kisiettem az ajtón. „Szeretlek, Dadu! Ne haragudj!”- Mit lehetne válaszolni erre az ezredjére elkoptatott mondatra? Mire beértem a fősulira már újra sikerült belesüppedni a napi rutinba, ami mindig megtudott menteni mindentől, még önmagamtól is.

Az asztalborításomat vad udvarlás és a nyugalom időszak váltotta fel Patrik világrendszerében, így a közös életünkben is. Ő is bejárt az egyetemre, az előadásai után pedig beült mellém társaságnak, amíg dolgoztam. Felolvasott, hogy engem szórakoztasson, régen imádtam ezt. Az egyik kedvencemet olvasta újra: Richard Bach A sirály könyvét. Hányszor volt velünk a kötet álmos nyári délutánokon, a középsuli óraközi szüneteiben, a vonaton, amikor leutaztunk a nagynénjéékhez, Jó volt hinni: értjük az alapgondolatát és Livingstonhoz hasonló újítók lehetünk. Néha azt éreztem Patrikot mintha a bűntudata hajtotta volna vissza hozzám. Persze ettől a gondolattól nekem lett lelkiismeretfurdalásom, amiért nem vagyok képes elfogadni azt, hogy igyekezik. Harmadjára kezdett bele a telefonja a Lost In Spacebe. Szórakozottan ránézett és kinyomta, mint előtte már kétszer. Le is halkította, így negyedjére már csak rezgett töretlenül.

– Vedd fel nyugodtan! – mosolyogtam rá és a pulthoz sétáltam az ásványvizes üvegemért. Ráérősen ittam, hagytam, hogy tényleg nyugodtan fogadhassa a hívást.

– Attila az – tátogta felém szemeit forgatva, majd hátat fordított és az egyik hatalmas ablakhoz sétált. – Nem, ma semmiképpen. Igen vele vagyok most is.

Csak szavak és mondatfoszlányok jutottak el hozzám. Odaléptem hozzá, megsimítva gerincét vontam magamra a figyelmét:

– Menj nyugodtan. Ezt ma még be szeretném fejezni. Órákig kellene itt punnyadnod, mire hazaindulhatnánk.

Kinyomta a mobilt és elsodort egy csókkal. Mire felocsúdhattam volna ledöntött a lábamról, ráfektetve a védő ponyvára. Felém gördülve simult teste az enyémre és szerelmes szavakat mormolva becézett. Kis időre szüneteltetve a szenvedélyes támadást elhúzódott és a sokat ígérőn mosolygott rám:

– Visszahívom Atit, hogy inkább maradok festeni.

Nevetve eltoltam matató ujjait és egy búcsúpuszit adva az útjára indítottam. Pár lopott csók után le is lépett, hűlt helyén csak a nyitott könyv árválkodott. Kézbe vettem és az elejére lapoztam, a kézzel bejegyzett sorokhoz, amit még én írtam bele Patriknak, amikor neki ajándékoztam: „Hétről-hétre különböző, újabb ember vagyok, egyre szaporítják a korábbiak sorát. holnap esetleg megint más leszek. Kell, hogy a jelenlegi énem ezt az egész bandát magával cipelje, tekintettel legyen az érzékenységükre, megszavaztassa velük mi lesz a következő lépés?” Talán éppen ebből a műből való volt, talán az Illúziókból, sokszor olvastuk újra és mégis, akkor abban a pillanatban nem emlékeztem rá. Mint, ahogy arra sem, hogy a tizenhétéves Hannának miért volt fontos ez a gondolat. A huszonhároméves nem csak ezt nem tudta, hanem azt sem ki ő és azok a korábbi ének tudnák-e szeretni ezt az ismeretlen mostanit helyette is.

A furcsa gondolatokat az ottfelejtett telefon rezgése űzte vissza oda, ahonnan előbújtak. Patrik a szenvedélyes ölelés és búcsú alatt rá jellemzően ottfelejtette a mobilját. Megkerestem a makacsul zizegő vackot és a kijelzőre pillantva, vigyorogva fogadtam a hívást:

– Szia Ati! Már úton van hozzád.

– Kicsoda? – meglepett válaszát hallva még szélesebben vigyorogtam. Barátunk a szokásosnál is szétesettebb lehetett.

– Patrik. Ki más? Ahogy letettétek el is rohant hozzád, szerintem lassan odaér.

– Hannus baba, én tuti nem telefonáltam. Mivel jelenlegi állapotomban elkeserítően tiszta és józan vagyok, ebben száz százalékig megbízhatunk.

Miután elköszöntünk hosszú percekig vívódtam: belerondítsak-e bizalmi rendszerünkbe. Végül megnyitottam a híváslistáját és szembe találtam magam egy idegen számmal. Már ezt a kutakodást is aljasnak éreztem, így kikapcsoltam a telefont és beledobtam a táskámba. Sohasem adott okot arra, hogy ne bízzak meg benne. Nem voltam eddig sem féltékeny és ezután sem terveztem ezzel mérgezni a kapcsolatunkat. A féltékenységet a lelkek egyik legalattomosabb gyilkosának hittem. Egy önbeteljesítő jóslat, hiszen a féltékeny ember elmarja végül magától a másikat.

Mindent kizártam és csak a falra figyelve dolgoztam tovább.

***

Másnap reggelre feledésbe merült az előző esti kis közjáték. Patrik csípőjére lecsúszott tréningalsóban sürgölődött a konyhapultnál. Haja még nedvesen kunkorodott, mivel úgy döntött, csatlakozik hozzám zuhanyzás közben. Mezítláb és póló nélkül vette elő a bögréinket és a tejet, tette a kapszulát a kávéfőzőbe. Mellette ültem a pult hűvös lapján és hallgattam véget nem érő eszmefuttatását egy Bose hangfalról. Kezembe nyomta a gőzölgő tejeskávém és ahelyett, hogy letelepedett volna az egyik székre, lábaim közé lépve bújt hozzám. Apró csókokkal és harapásokkal kóstolgatta a nyakam, majd pulcsim nyakát félrehúzva araszolt a vállamon egyre lejjebb. Úgy elterelte a saját figyelmét a hangfalakról, mert a hatalmas bögrémet egyszerűen kivette kezemből és letette a pultra. Szabaddá vált kezeimet a derekára rakta:

– Csakhogy ne tétlenkedjen a kisasszony sem. – Imádtam, ahogy egyre rekedtebbé és mélyebbé válik a hangja. Amikor így nézett rám gyönyörűnek éreztem magam és értékesnek. Amikor nem a „Tökéletes Hannának” hívott, amitől semmi voltam. Szerethetetlen. Nem elég.

Játékosan vad morgással kapott ölbe és indult velem kifelé, amikor zenélni kezdett a telefonja. Irányt változtatva elvitt az asztalig és intett vegyem fel róla. Közben a két zoknimtól már meg is szabadított. A kijelzőre nézve láttam, Ati keresi megint. Felé mutattam a mobilt, amikor meglátta a hívó nevét egyszerűen vállat vont. Végre kitalálta az úti célunkat és pár lépéssel a nappaliban terpeszkedő hatalmas kanapéhoz sétált. Leült, így teljesen az ölébe tudtam fészkelődni. A kezemben lévő készülék újra rázendített.

– Talán fontos – csusszantam mellé és kezébe adtam a mobilját.

– Éjjel már végig hallgattam egyszer Attila újabb agymenését. Be kell ismernem, amikor csak a beszélgetőtársad van betépve, az neked, mint józan félnek tényleg dühítő.

Mikor újra megszólalt a zene, megadta magát és végre felvette. Elindultam a zoknijaim után, felszedtem őket a padlóról, majd a még langyos kávémat is magamhoz vettem és elvonultam öltözni a hálónkba. Úgy döntöttem kiélvezem a szombat jelentette minden kényelmet. Nem sietek el valahová, mint általában, csak sodródom. Bekuckózva filmet nézek vagy olvasom a hetek óta elárvultan hagyott könyvem. A félig nyitott ablakon keresztül a kertkapu nyikorgására kinéztem és láttam, ahogy befutott Attila. Úgy látszott mobilon nem lehetett orvosolni a baját. Integettem neki, de nem vett észre és már el is nyelte a bejárat.

– Kerestelek tegnap este – olyan közelről csendült fel Ati hangja, hogy megfordultam, mert azt hittem utánam jöttek a hálóba. Nem voltak sehol, csak kiültek a teraszunkra és az ablakok közvetlenül oda nyíltak.

– Hanna nem is említette – Patrik hangját is tisztán hallottam.

Eddig nem sejtettem, hogy ennyire behallatszik minden szó. Nem mozdultam továbbra sem, ösztönösen érdekelt a kibontakozó beszélgetés. Reggel a szerelmes hangulatban el is felejtettem az előző esti közjátékot.

– Nyolc körül csörgettelek meg. Hanna azt mondta már úton vagy hozzám. Tényleg: Hanna baba hol van? – Attila szavaira már borítékoltam is a lebukást.

– Nem tudom. Biztos a fürdőszobába – a válasz jellemző volt kedvesemre. Ha nincs valaki pont a szeme előtt nem igazán izgatja merre járhat. – Nem is említette, hogy kerestél.

– És hol voltál? – tette fel barátunk a kérdést, amire mostanra már én is szerettem volna hallani a választ.

– Ő úgy tudja, hogy nálad. Kettő után értem haza – a gyomorbizsergető, sokat sejtető nevetésétől most kellemetlen érzés támadt a testemben. – Szóval, ha lehet, ehhez tartsd te is magad!

– És ténylegesen hol voltál?

– Regivel.

Ahogy kimondta, abban az egy kis rövid szóban benne volt az elmúlt hetek összes kérdésére a válasz. Egy pillanat alatt átszakadt bennem egy gát és elárasztott a folyamatosan kirekesztett valóság. Már csak tompán jutott el hozzám minden további szava az ismeretlen lányról. Regináról. A bénultságom ellenére hallottam és felfogtam a nem nekem szánt történetet. Nem tudom meddig állhattam ott, mire újra érzékeltem a külvilágot. Azt, hogy hideg van és nagyon fázok. Kibotorkáltam a fürdőszobában, hosszan folyattam kezeimre a meleg vizet hátha felmelegszem. Mivel még mindig dideregtem levetkőztem és beálltam a zuhany alá folyatva magamra a gőzölgő vizet. A reggeli szeretkezésünk emléke, ahogy a csempének dőlve ölelt és birtokba vett, letaglózott. Velem szeretkezett miután vele volt. A forró pára fojtogató gombóccá nőtt a torkomban. Inkább elzártam a vizet és gépiesen megtörölköztem, hajat szárítottam. Tettem a dolgom. Nem sírtam csak józan eszem maradékával próbáltam nem megőrülni.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire felöltözve és a hátizsákom felkapva az ajtó felé indultam a bennem motoszkáló egyetlen épeszű gondolatra hallgatva: eltűnni onnan minél hamarabb.

– Dadu? – állított meg Patrik hangja mikor már a kerómnál voltam. A csuklómat megfogva húzott picit vissza, hogy rá kelljen néznem: – Hova-hova?

Megláthatott valamit rajtam, mert leengedte a kezét és elsápadt. Egy lépést hátrálva tőle gyorsan feltettem a kapucnimat egészen a homlokomba húzva, el akartam rejteni azt, amit megpillanthatott az arcomon. Nem voltam felkészülve a beszélgetésre, ami ránk várt. Ami elől gyáva módon menekültem napok óta.

– Hívtak a burkolók. Totál elfeledkeztem róluk¬ préseltem ki magamból a magyarázatot.

Néhány elhangzott szó és egy név még nem jelenthet sokat. „Regi”. Csak egy ismeretlen név egy ismeretlen számhoz. „És egy hazugság. Meg a kis sztori Atinak egy kis kalandról” – szólalt meg egy undok hang a józan eszem elnyomott zugából. Gyors csók után már ott sem voltam.

Hova vagy kihez mehettem volna? A családom és a barátaimat nem szerettem volna belevonni és statisztákká tenni a mi kétszemélyes szappanoperánkba.

Az elmúlt évek alatt jó néhányszor kaptam már rajta kis hazugságokon. De sohasem csalt meg. Volt benne valamiféle kutyahűség. Meg aztán hiába volt ő bukott angyalos kinézettel megáldva, ha esetlenül bánt a nőkkel. Legalábbis kölyökkorunkban. Csakhogy elfelejtettem azt a tényt: már nem voltunk kamaszok. A mindenem lett időközben: a legjobb barátomból a kedvesem, a szeretőm, néha a gyerekem és mostanában a legádázabb ellenfelem is.

Mire észbe kaptam ott álltam a bátyámék beteljesült álmát jelentő hatalmas ház előtt. Előkotortam a kulcsokat és bementem. Az iroda sarkában lévő fekete bőrkanapéra fészkeltem be magam és átadtam magam a fáradt testemnek és agyamnak. Elaludtam megmenekülve az önmarcangoló gondolatoktól.

Kint már besötétedett mikor felriadtam. A csapnál arcot mostam és ittam pár kortyot. Végre tisztán tudtam újra gondolkozni: ahhoz, hogy értsem mi történt és tudjam haza kellett mennem meghallgatni őt.

A mobilomon rengeteg nem fogadott hívás volt persze tőle és pár az anyukámtól is. Anyut gyorsan vissza is hívtam és megnyugtattam. Kiderült, miután Patrik nem ért utol sehogy, náluk is keresett. Itt is járt, de nem jutott át a zárt ajtón, a telefonom meg persze le volt némítva. Kedvesem tehát sikeresen belerángatta a családomat is. Megígértem, hogy magyarázatot fogok adni, ahogy én is tisztában leszek a válaszokkal. Elköszöntem a szüleimtől és magamra vettem dzsekimet. Ideje volt hazaindulni.

Túl rövid volt most a hazaút, a metsző esti szél túl józanná tett, ahogy átkerekeztem a városon.

Még le sem szálltam a bicikliről, amikor Patrik a teraszról felém rohant. Mélyet lélegeztem és szándékolt lassúsággal szálltam le és gurítottam át a kerót a kapun. A düh vagy kétségbeesett harag vesztessé tett volna az előttünk álló ütközetben. Nem lehettem továbbra is vak, jól tudtam mi következik

– Hol a francba voltál? – mielőtt megszólalhattam volna megragadta a kerékpárt és egyszerűen félrehajította. – Tudod, hogy mit éltem át az elmúlt órákban?

A nyers mérge engem szürreális módon megnyugtatott:

– Talán ahhoz hasonlót, amikor elvonultatok a Balcsira? – Ezzel sikerült elérnem, hogy csendbe maradjon. A bicajom után sétáltam, felállítottam. Szerencsére csak az egyik lámpája tört le, meg leesett a lánc. Betoltam a tárolóba a nyomomban Patrikkal.

– Dadu! – úgy látszott újra megjött a hangja – Állj meg végre ! Nézz, már végre rám az Isten verje meg!

Ahogy beértünk a lakásba és bezáródott az ajtó felé fordultam. Az egész srác őrületes volt mindig is attól, ahogy, az arcára kiült az összes érzelem. És emiatt azt hitted megbízhatsz benne, ismered őt. Levettem a kabátot, ledobtam a bakancsaimat is, melléjük hajítva a sálam, a kesztyűt és a hátizsákot. Máskor mindent elteszek, de most nem volt hozzá kedvem. A kanapénkhoz sétálva leültem. Már én sem taktikáztam csak hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a hetek óta ott motoszkáló szomorúságom. A kevésbé tökéletes Hanna. Az a „tökéletes”, aki igazából csak az ő fejében létezik és nem valós. Láttam, amikor megértette, hogy nem játszunk tovább. Nincs értelme.

– Nem Attilával voltál. Tegnap sem és azt hiszem ez nem az első ilyen este volt¬ próbáltam rámosolyogni, de nem ment.

Nem tudtam hirtelen mit is mondhatnánk egymásnak. Hogyan lehet az, hogy reggel valakivel még a lehető legközelebb engeditek egymást és pár óra múlva idegennek érzed vele az egy lakásban való létet is?

– Regina a csoporttársam – olyan tétován kereste és rakta össze mit zúdíthat rám. Reméltem, hogy ezzel engem akar megvédeni a fájdalomtól és nem önmagát menti. – Nem tudom és nem értem mi történik. Egyszerűen ő valós. Tudod Hanna, ha rám néz, még tud nevetni szívből. Nem okozok neki folyamatosan csalódást. Vele annyira egyszerűnek tűnik minden. Te az a királylány voltál mindig is, aki félkézzel legyőzi a sárkányt és megmenti a herceget is persze, nem csak magát. Egyre kevésbé érdemeltelek meg.

– Nem vagyok tökéletes – suttogtam el a már oly sokszor védekezésül használt igazam.

– Hozzám képest az vagy. Szeretlek, de valahol lemaradtam útközben és már nem ugyanazon az úton járunk. Csak az útkereszteződésekben futunk össze. Harcolni vagy szeretni egymást. Bár egyre több a harc és csak a csaták közti szünetekben jut eszünkbe, mennyire szeretjük a másikat.

– Kértem, hogy zárjuk le, amíg nem sérül senki. És nézd hova jutottunk – nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.

– Nem akarom lezárni és nem tudlak elengedni – belém bújt és remegett. – A részem vagy, a jobbik felem. Nélküled nem létezek én sem. Csak adj időt, hogy elrendezzek mindent és ne mondj le rólam! Basszus, elcsesztem! Erre tényleg nem lehet mentségem! Regi és az egész nem ér annyit, mint mi. Nem éri meg, hogy elveszítselek.

– Ez senkivel szemben nem tiszteséges: vele sem és velem sem! – Nem tudtam nem feltenni azt a kicsinyes kérdést, ami folyamatosan ott motoszkált bennem: – Szeretkeztél vele is? Patrik lefeküdtél vele miközben itt aludtál velem vagy éppen…

– Nem! – szinte ordította a választ.

És én elhittem a vigasztaló hazugságot, mert el akartam hinni. De megértettem azokat a furcsa és józan kutató pillanatait az öntudatlan ölelések közben.

– Kapsz időt – húzódtam el tőle, a testemet görcsbe rántóérzés továbbra sem engedett fel – De csak időt tudok adni, feloldozást, megértést nem. Tényleg nem vagyok tökéletes, még ha annak is akarsz hinni. Valahol ez a tökéletesség az én tökéletlenségem a szemedben. A hibáimat nevezed gúnyosan így .Csak légy őszinte, ha végre tudod mit szeretnél. Mert ezt a döntést most nem hozhatja meg helyetted senki. Tartozom neked azzal, hogy várok és támogatlak. Ugyanakkor tartozom magamnak azzal, hogy nem alázom meg magam holmi cicaharccal. Nem lehetünk ebben a kapcsolatban hárman. Nem akarom eljátszani a ki evett a tányérkámból, ki feküdt az ágyacskámban játékot. Nincs több hazugság.

– És nincs több szex – a keserű nevetéssel közbeszúrt megjegyzése csak a köztünk lévő újabb repedésre hívta fel a figyelmet.

– Szex? Mindvégig szentül meg voltam győződve, hogy mi szeretkezünk. – a szavaimat megértve azonnal vesztett a gunyoroságából. ¬Nem fegyverként vetem be a különszobát és ágyat. Egyszerűen nem tisztességes senkivel szemben sem.

– A tisztesség! Óh, Hannus, hogy akarsz még most is tiszta maradni ebben a helyzetben?

– Mert ez vagyok én – vontam vállat és sejtettem az elveim, most a vesztes oldalra vezethetnek. Mégsem akartam feladni azt, amiben hittem. – Patrik egyszerűbb tisztességesnek lenni, mint folyamatosan játszmákba bonyolódni. Nem fogok levágni egyetlen lábujjat sem ahhoz, hogy felvegyek egy rám nem illő cipőt. Nem leszek rokkant és hazug azért, mert valakinek nem én vagyok a megfelelő lány. Most egy lábujj, legközelebb talán még egy, mígnem feldarabolom magam valakiért, akinek sohasem leszek az, akit akar.

– Te vagy az, akit akarok. Szeretlek bármit is tettem.¬ túrt a hajába elkeseredetten.

Őszinte szavak voltak egy hazug szájból. Tudtam, hogy szeret. Bármi történt, ez minden helyzetben igaz és szilárd kapaszkodó volt. Letérdelt a kanapé mellé és két oldalról arcomra simította a ujjait. Egymáshoz támasztottuk a homlokunkat, ahogy tettük azt már annyiszor. Tekintetünk egymásba kapcsolódott.

– Lesz, ahogy lesz? – súgta a régi játékunkat.

– Lesz, ahogy lesz – viszonoztam.

***

A fegyverszünetünk hozott némi nyugalmat. Igazán udvarias és tapintatos lakótársakként éltünk egymás mellett. A munka, a suli, a családi látogatások, egy számomra megnyugtató körforgást alkottak a beszélgetésünk utáni napokban. Szándékosan nem akartam foglalkozni kettőnkkel. Időt kért és megígértem, hogy adok neki.
Közben a lakásunkban gyűltek a dobozok, el kezdtem végre összepakolni a dolgaimat. Furcsa volt ez is. Néha azt éreztem jót fog nekünk tenni a költözés. Tiszta lappal újrakezdhetünk mindent egy olyan helyen, ahol a tárgyak és bútorok nem őriznek emlékeket. A konyhaasztal nem tud repülni, a terasz nem hallott súlyos titkokat, amit nem az ő fülének szántak. Ahol a kanapén nem sírt még soha senki sem. De néha azt éreztem nem újrakezdésre van a kettőnk feszülő „valaminek” szüksége, hanem lezárásra.

A zombi üzemmódban létezéstől a soron következő konditeremi önsanyargatásunk mentett meg kis időre, Lina barátnőmmel. Heti háromszor rabszolgahajcsárként végighajtott furábbnál-furább gépeken. Guggoltatott az apró termetemhez képest szerintem nevetségesen hosszú és nagy franciarudakkal meg nem tudom mikkel. Tárcsákkal, kézisúlyzókkal hajolgattam, lépdeltem, kitörtem. A nevét ezeknek az eszközöknek és gyakorlatoknak nem voltam hajlandó megjegyezni vagy hangosan kimondani. Nevetségesnek tartottam volna, ha profiként akarok beszélni ezekről.

Nem vagyok egy születetten sportos személyiség, de ezeket a Linás edzéseket szerettem. A sport és én: nos, rendszeresen igyekszem tenni valamit a testemért pár éve. Körülöttem mindenki focizik, fut, edz, úszik, édesanyám még zumbázik is. Számomra a sport kimerülne abban, hogy mindenhova, öt kilométeres körzetben, csak bicajjal vagy gyalog vagyok hajlandó közlekedni. Nem hiszek a járművek használatában ennél rövidebb távok esetében. Szóval folyamatosan hangoztatom:

kényszerből sportolok, ami például azt jelenti: szeretem anyut annyira, hogy néha elrángasson zumbára. De riszálni és visítani nem vagyok hajlandó. Uramisten, amikor az oktató srácok megrázzák a hátsójukat a legvisszafogottabb nők is sikoltoznak. Köszi, de ezt azért mégsem. Mi jöhet még? Ötszázasok a melegítő korcba? Arról nem is beszélve, hogy emiatt, bizonyos zenéket meghallva, megindul a lábam. Enrique Iglesias felcsendül a közértben és akaratlanul már mozdul a tested. Ez valami vudu dolog, mint ahogy a csapnivaló mulatós zenék szövegét egy meghallgatás után tudod. Jó, Claudiu Gutu vagy Zsolnai Tamás esetében, ha nem is visítani, de elismerően füttyenteni már én is hajlandó voltam egyszer-kétszer. De erről anyukám titoktartási szerződést írt alá.

Linus, miután gladiátor kiképzést tartva végig hajt az összes futurisztikus gépen és sérvet okozó súlyokon, mindig pletyis levezetést engedélyez. Persze közben a futópadon legyalogolva a kiszabott kilómétereket. Futni egyébként kifejezetten utáltam mindig is. Mégis eljárok, mert kikapcsol. Ahogy próbálok egyenletesen lélegezni, miközben a mellkasomban a szívem a túlélésért küzd, nem teszi lehetővé, hogy bármi másra gondolhassak.

Lina rendszerint végzett a saját herkulesi ámokfutásával mire odaértem. Emiatt igen gyanús volt, hogy még akkor sem masírozott be az öltözőbe mikorra átöltöztem. Már rá akartam csörögni, amikor végre előkerült és túl régen ismertem ahhoz, hogy ne fogalmazzam meg azt, ami ordít róla:

– Szexeltél.

– Ott a pont! – vigyorgott rám és a szekrényéből elővett valami élénk színű izotóniás lötyit. Nagy kortyokkal kiürítette, majd visszahajította kulacsát és vigyorogva felém fordult: ¬Vess meg! Egy ribanc vagyok, mond a szemembe!- puszilt meg nevetve, mire átkaroltam és együtt léptünk ki az öltözőből.

Fel sem tett kérdésemre azonnal választ kaptam, amikor belebotlottunk a személyzeti öltözőből kilépő srácba. Összevillant a szemük és anélkül, hogy lassítottak volna folytatták az útjukat.

– Szóval Robi immár két körös versenyzővé lépett elő? – halkan kérdeztem, csak az ő fülének szánva kérdeztem, miközben nekiálltam bemelegíteni.

Vigyorogva mutatott az ujjaival hármat válaszként. Fekete hosszú hajával és őzike szemeivel maga volt a megtestesült ártatlanság, a teste viszont ennek szöges ellentéte volt. Csak egy piros fürdőruci és vígan futkározhatott volna a tengerparton, a Baywatch remakjében. Mindezt hatalmas önkontrollal és rengeteg munkával érte el. Egyedül a férfiak terén engedett a csábításnak, más tekintetben a testét szigorú étrendnek és szabályoknak vetette alá.

– Nem dohányzom. Évek óta nem ettem szénhidrátot semmilyen formában. Fagyiból is csak a vacak vegán, bio, minden mentes változatát nyalogatom. Szóval nehogy lemondjak már erről is. – ezt a monológját fejből tudtam. Beállította a gépen a súlyokat és intett, kezdhetem. – Zérókalóriás, kardió és pont annyi élvezetet tud néhány esetben okozni, mint egy triplacsokis profiterol kehely, tejszínhabbal és karamell öntettel.

Linust a gimi legelső napján ismertem meg. Belépett a terembe, az ajtóban megállva körbehordozta a tekintetét, majd odasétált hozzám és leült a mellettem lévő székre.. Igazi vagány, nagyszájú, csupaszív csaj volt már akkor is, csak szelídebb libidóval. Ahhoz, hogy ez megváltozzon egy mesebeli herceg kellett két éve. Lina frissen pályakezdő műtősnőként sétált be a szülészetre, ahol egy rutinműtét alatt össze villant a tekintete a dokival és elveszett. A Hercege régi vágású udvarlással puhította heteken keresztül. Virág, mozi, búcsúpuszik, romantikus üzenetek elalvás előtt és reggel is, rögtön felkelés után. Lassan araszolt be Lina bugyijába, aki addigra szerelmes önkívületben szinte kaparta a falat. Az a nagybetűs igazi szerelem volt. Az első évfordulójukon túl voltak a lánykérésen és tudták a három leendő gyermekük nevét. Amíg egy vasárnap nem futott össze Linus a Tescoban a Herceggel, aki boldogan tolta babakocsiban a kisherceget, a szemmel láthatóan gömbölyödő pocakú hercegnéje mellett.

– A tanulság kedves lányok a következő: amikor ennyi lehetőség van arra, hogy az összes netes felületen információt gyűjts valakiről, tedd meg! Ja és ne járj vasárnap Tescoba, mert akkor vásárol az összes kurafi a családjával – zárta le Lina határozottan a témát kétheti kínhalálnyi bőgés és önmarcangolás után.

Azóta szinte sportot űzött az alkalmi szexből. Nem esztelenül vetette bele magát minden srác ölébe. A szexpajtijairól, ahogy nevezte őket, elég ismerettel rendelkezett ahhoz, hogy szigorúan egyedülálló férfiakkal gabalyodjon össze. A munkahelyéről nem jött el, nem rendezett felesleges jelenetet sem.

– Ha nem látnám minden nap, hajlamos lennék elfelejteni mennyi szar alak rohangál a világban – zárta le a sokadik beszélgetésünket, amikor próbáltam rábeszélni, hogy hagyja maga mögött a közös munkahelyüket.

Hatvan perc után végre megkegyelmezett nekem. Felparancsolt a futópadra és fellépett az enyém mellett állóra.

– Ma este hajat kell mosnom, mert holnap reggelre olyan izomlázam lesz megint, hogy képtelen leszek rá. Patrik számára pedig tabu lett a fürdőszoba környéke, amikor bent vagyok, amióta félrelépett – említettem meg mellékesen, mire Lina életében először hangos csattanással leesett a futópadról.

Vissza sem próbált mászni rá, egyszerűen mellém állt és várta a folytatást. Örültem, hogy végre valakinek elárultam mi történt, nem tudtam mit mondhatnék még.

– Persze a közvetlen életveszély, gázszivárgás vagy valami hasonló felülírja ezt a szabályt és bejöhet – magyaráztam tovább, mire pár villámgyors mozdulattal feljebb vette a sebességet. Ahogy próbáltam visszaállítani, egyszerűen rácsapott a kezemre és állított a dőlésszögen is. – De valljuk be a koszos haj és az izomgörcs nem jelent vészhelyzetet. Ugyanakkor, mivel te okoztad a mozgáskorlátozottságomat úgy igazságos, ha megmosod a hajam jóbaráti segítséget nyújtva.

Dühös mutatóujj sorozatot indítva elérte, hogy terpeszben a gép peremére ugorjak. Visszaállítottam normál helyzetbe mindent és az üres gép felé biccentettem. Értve a jelzést visszamászott én pedig részletesen elmeséltem neki mindent. Csak pofákat vágott vagy felháborodva prüszkölt, de nem szólt közbe. Még tusolás közben is csak én beszéltem, ő makacsul hallgatott.

– És akkor most tesósan együtt éltek és ennyi? – foglalta össze Lina már az öltözőpadon üldögélve a hallottakat.

– Először is: fúj a tesós részre. De igen, lényegében ennyi. Időt kért és én adtam. Mit tehetek mást? – kínlódtam a megtekeredett harisnyámmal, míg végül levettem és normálisan eligazítva könnyedén felgörgettem a lábaimon. Belebújtam az apróvirágos ruhácskámba, a hatalmas kötött pulcsimba és félig eltűnve a szekrénybe előkotortam a csizmáimat. Lina mosolyogva figyelte a szerencsétlenkedésem.

– Hannus újra elmondom, hogy ha csak egy pici hajlamom lenne a szexuális érdeklődésem kiszélesítésének: te lennél az, akivel leélném az életem. – lenyomott maga mellé a padra és felkapva az ott heverő hajkefémet el kezdett fésülgetni – „Virág nyílj ki már, bimbód feszítsd szét, hozd vissza nekem…” – énekelgette mire nem csak mi, hanem a pár szekrénynyire tőlünk lévő nő is elkezdett nevetni.

– Szép vagy, vagány, nekem köszönhetően olyan hátsód van, hogy Christian Grey nem elpopsizna drágám, hanem márványból vésné ki az a kis perverz. Egyetlen szépséghibád van: az a jellemtelen örök tini. Oké eszméletlenül jól néz ki és valószínűleg jó az ágyban, de szerintem legkésőbb tizenkilenc éves korára minden nőnek ki kell nőnie a rosszfiú szindrómát.  – pár mozdulattal befonta a hajam, majd közelebb hajolt: – Ugye az ágyban legalább jó? Ha van olyan ügyes, hogy jobban kielégít téged önmagadnál, akkor minden rendben. Na, jó. ha olyan jó, mint egy maszti, már az is szuper.

Ez volt az a határ, ameddig kibírtam vörösödés nélkül. Inkább visszamásztam a szekrénybe kotorászni, de nem menekülhettem. Addig bírta csak ki csendben, amíg elértünk a kocsijáig és beültünk.

– Ne mond légyszi, hogy még mindig maszti szűz vagy! – folytatta a számomra kínos témát. Honnan tudhatnád, mire van szükséged, ha azt sem tudod mi a jó neked.

– El sem hiszem, hogy az önkielégítés szükségességénél tartunk megint – csúsztam egyre lejjebb az autóülésen.

– Ki kellene végre próbálnod, hogy értsd, miről beszélek. Mert valljuk be Patriknak nulla tapasztalata volt előtted, és te sem voltál a helyzet magaslatán. Gyakorlatilag még te is szűznek számítottál! – összevigyorogtunk ugyan, de apró tűszúrásként ért a szavai hatalmas igazsága. Hirtelen megláttam, amire eddig nem gondoltam. Patrik korában a srácok már számos partneren túl voltak. Ő rögtön lehorgonyozott az első mellett. Általában ez fordítva szokott lenni. Észre sem vettem, hogy hangosan kimondtam a gondolataim, amíg Lina meg nem szólalt:

– Továbbra is egy hazug pöcsnek tartom, de sajnos így igaz. Az más kérdés, hogy ezt sokkal tisztábban meg lehetett volna oldani.

– Nem szeretnék időt adni neki arra, hogy tapasztalatszerző szexutazást tartson és utána visszajöjjön hozzám.

– Nem tudok semmi használható tanácsot adni, mert ezen a téren nem én vagyok a legalkalmasabb ember – ismerte be, közben ügyesen leparkolta a kis autóját-De az önkielégítés témában továbbra is hallgathatsz rám! Sohasem baj az, ha felfedezzük a saját örömünkhöz vezető utat, így a partnerünknek a sherpái lehetünk a közös kalandjaink során.

– Nem fogom tapogatni magam sem ott, sem máshol! – zártam le határozottan a témát, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna. A járdán mellettünk elhaladó srác vigyora legalábbis erről tanúskodott. Halkabban folytattam: – Lina szerinted a mostani helyzeten bármit segítene egy önkielégítéssel kapcsolatos tapasztalat?

– Azon semmiképpen sem! Rajtatok csak a teljes őszinteség segíthet. Önmagatokkal és a másikkal szemben is. – mielőtt beléptünk volna a kávézóba még belém karolva kimondta a legnagyobb igazságot:- Ideje végre önmagaddal szemben is őszintének lenned!

***

Ismét vaksötét ablakok vártak rám, hirdetve, hogy üres a lakás, amikor Lina kitett a ház előtt. Átöltöztem, behajigáltam az edzős cuccaimat a gépbe, a szennyestartóból még mellé dobtam párat és beindítottam egy programot. Vacsorázni nem volt kedvem, a dobozolást sem tartottam vonzó programnak, így inkább pizsamát húztam és egy könyvvel bekuckóztam az ágyamba.

A beszélgetésünk óta a vendégszobát használtam, ami továbbra is csak alvóhelyet jelentett számomra. Az itt töltött rövid idő miatt már nem láttam értelmét személyesebbé tenni a saját dolgaimmal. A fal mellett tornyosuló lezárt, barna kartondobozok csak tovább erősítették az átmeneti jellegét. Micimackót szokás szerint a fejem alá igazítottam, ő jelentett nekem némi otthonérzetet a jellegtelen szobában és kinyitottam a könyvem. Julianne Donaldson Edenbrook regényét olvastam újra. Nem is tudom hanyadjára. ez az egyik stikkem vagy kattanásom: ha ki akarok kapcsolódni romantikus regényeket olvasok. A pár napja megkezdett Szerb Antal Utas és holdvilágjához nem volt türelmem és túl levert voltam ahhoz, hogy folytassam.

Már majdnem tizenegy volt, amikor becsuktam a regényt és elcsoszogtam inni. Ekkor láttam meg az odafirkantott üzenetet a pulton, hogy Atiéknál lesznek, ha van kedvem menjek utánuk. Igazság szerint, ha hamarabb látom meg, akkor is ugyanígy alakult volna az estém. Egyre kevésbé éreztem magam jól az ilyen estéken. Józanul hallgatni a mindent bíráló okfejtegetéseiket az elanyagiasodott világról és a lelketlenül dolgozó biorobotokról. Áttettem a frissen mosott ruhákat a szárítóba és aludni indultam.

Valahol az ébrenlét és alvás határán hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó és utolsó gondolatként Lina szavai villantak fel bennem: ”Ideje őszintének lennetek!”. Az álom azonban elnyelt és nem gondolkoztam tovább.

Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég | I. Regényíró pályázat

Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Klasszikus felállás: két fiatal, akik vonzódnak a másikhoz, azonban nem merik megtenni az első lépést, ezért az ismerősök veszik kezükbe a sorsukat. Mondhatni klasszikus. Elvégre az az első lépés nem is annyira első lépés. Ráadásul a háttérben nem kizárólag a két fiatal romantikus érzelmei határozzák meg az egymáshoz való viszonyukat.

Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég

romantikus YA

Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! (pipa)

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Nem mintha bárkit is érdekelnék… Mégis kinek képzelem magam? Oké, ezt vegyük fel újra!

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Ezúttal az érzéseimet szeretném elmesélni nektek egy fiúval kapcsolatban. Egy fiúval kapcsolatban, akivel már öt éve nem találkoztam, és igazából többé nem is akarok, mert egy áruló, és gyűlölöm.

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Ezúttal az érzéseimet szeretném elmesélni nektek egy fiúval kapcsolatban. Egy fiúval kapcsolatban, akivel már öt éve nem találkoztam, mégis minden egyes alkalommal, ha rápillantok a közös képünkre, mélyen megérint a látványa. Uramisten, azok a fejek! Úgy vicsorítunk rajta, mintha bolondok lennénk.

– Milyen vidámak vagyunk azon a képen! Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne, és azóta sincs oly kedves barátom.
Haha. Nem mintha másmilyen lenne…

– Talán még aznap, mikor összevesztünk, el kellett volna távolítanom a polcomról azt a fotót. Izomból neki kellett volna csapnom a falnak azt a csodaszép képkeretet, és acélbetétes bakanccsal addig tiporni a maradványokat a földön, míg az arcunk felismerhetetlenné nem válik a képen. De nem ezt tettem.
Helyette kint hagytam a polc egy jól látható részén, és már öt éve minden egyes alkalommal rápillantok, ha arra visz az utam. Néha-néha le is törlöm a port róla, tisztogatom. Olyan gonddal dédelgetem, mint a haragot a szívemben. És a csalódottságot.
Kell az a fotó, hogy emlékeztessen az árulásra. Hogy mindig emlékeztessen arra, hogyan halványult a kapcsolatunk, mint a csendesen halódó napé, melynek sugarai egyre gyérebbül melegítenek, mikor a nyár őszbe, az ősz pedig télbe vált.
Egy pillantás a képre, és belém nyilall a régi boldogság. Akkor egy pillanatig nagyon üresnek érzem az életemet…
Persze már megszoktam, hogy nincs velem, de lépten-nyomon, ha egy kéretlen hírbe botlok vele kapcsolatban, úgy érzem, még mindig nyújtanám érte a karom, hogy elérjem. Csak azt nem tudom, hogyha egyszer elérem, mit tegyek: pofozzak, vagy inkább simogassak.
Emlékszem – egy éve is van már –, amikor azon hóeséses napon hazaértem a suliból, és anyu mutatta nekem azt a cikket az újságban. Csak a szalagcímet olvastam el. “Baleset a jégen”. Pontosan tudtam, hogy kiről van szó. A szívem nagyot dobbant, és még percekig megbolondulva kalimpált. Alig tudtam legyűrni a késztetést, hogy repüljek hozzá, mint a galamb, hogy megkérdezzem, hogy van, hogy támogassam…
De nem tettem. Nem tettem, mert a harag erősebb a szeretetnél is.
És a haragom három év alatt mit sem csökkent, mi több, mint egy úr, beleült a lelkem legelőkelőbb páholyába, és én úgy ragaszkodom hozzá, mint kutya a félig megrágott csonthoz. Talán emiatt van, hogy két éve nem jelölöm vissza Facebookon sem.
Én… én annyira szerettem volna pedig! Komolyan! De az érzéseim egyszerűen az utamat állták! Azt mondtam magamnak, majd holnap visszaigazolom, utána pedig, hogy majd holnapután. És így lett a holnapok sokaságából két év, most meg már nem számít, mert ennyi idő után megkérdőjelezhetetlenül gáz lenne igazolnom az ismertségünket.
De ha mégis… ha valaha mégis találkoznánk, és azt mondaná, hogy folytassuk a barátságunkat onnét, ahonnan abbahagytuk, fogalmam sincs, mit felelnék…

– Ez egyszerűen borzalmas! – állítottam le a felvételt. – Tök zavaros! Béna az egész! Mikor a nyár őszbe majd az ősz télbe vált, blablabla. Mintha egy hülye verseskönyvből olvasnám! És mi ez a lelkes sziasztok beköszönés? Mintha nem csak tíz ember nézné a videóim, amiből kilenc a családom tagja. Azt hiszem, sosem fogok ebből pénzt keresni – dőltem bele az ágyamba reménytelenül.

Az anyám

– Mégis mit vársz? Ma elkezdesz videózni, aztán holnap már meg is keres a Microsoft, hogy promotáld a termékeit? Hadd világosítsalak fel, alaposan el vagy tévedve.

– Épp nagyban sminkeltem a tükör előtt, mikor anyu a rosszkedvem láttán megszólított, majd beszélgetni kezdtünk.

– De ez nem fair! Már fél éve elkezdtem, csomó munkám és időm van benne, és csak a családom nézi a videóimat! – fakadtam ki elégedetlenkedve – Ja nem, van még egy random odatévedt ember, hurrá, mindjárt be is nyomom az Örömódát!

– Az a kis Lőrinc lesz. Találkoztam az anyukájával a közértben, és mesélte, hogy a te videóidra alszik el esténként.

– Nagyszerű – sóhajtottam lemondóan. – Csak a családom nézi a videóimat, plusz még egy szerencsétlen kis nyomoronc, aki már az óvodában is belém volt esve, de akkor sem volt elég töke ahhoz, hogy ezt velem is közölje.

– Na és mikor töltöd fel az új videót? – kíváncsiskodott.

– Nem töltöm fel, túl személyes lett – jelentettem ki. Különben is, ha megnézné, a végén a fejébe venné, hogy még mindig nem sikerült kivernem Valentint a fejemből. – Amúgy sincs időm megvágni, sminkelek, aztán offolok.

– Már megint ahhoz a suttyóhoz mész? – kérdezett rá olyan lazán, mintha éppen csak az időjárás felől érdeklődne, nekem pedig azonnal felment a vérnyomásom. Hogy meri? Hogy meri suttyónak nevezni az egyetlen embert, aki így vagy úgy, de legalább törődik velem?

– Ő nem egy suttyó, hanem a párom, és szeretjük egymást! Különben is, te jó ég, ne beszélj így róla, neked támogatnod kéne engem, mivel az anyám vagy, és örülnöd az örömömnek! – akadtam ki.

– Jól van, na! Te tudod drágám, nem kell egyből keresztben lenyelni. – Mindig ezt csinálja, először kinyögi a keresetlen véleményét, jól elrontja a kedvem, utána meg mentegetőzik, hogy ő aztán nem úgy gondolta. És persze még neki áll feljebb, ha megsértődök.

– Igen, pontosan, jól mondod. Én tudom. És pont te ne oktass ki engem, neked van suttyód! – Ideges voltam, mert anya már abban a szent pillanatban felhúzott, mikor suli után betettem a lábam a lakásba. Vagyis nem is anya volt a tettes – ő csak közvetett módon –, hanem inkább Gergő. Na, ő az igazi SUTTYÓ. Csupa nagybetűvel. „Milyen volt a suli?” Ott pöffeszkedett a konyhaasztalnál anyám mellett, és halál nyugalommal iszogatta a kávéját, mintha az égvilágon semmi más dolga nem lett volna a megvilágosodáson meg a nirvánába való eljutáson kívül.

Értitek, szinte még csak egy kölyök, de már beszél itt nekem a magas lóról, mintha az apám lenne. Persze én erre beszóltam neki valamit flegmán, mire anya rám szólt a modorom miatt. Majdnem én is rászóltam az ízlése miatt. Az a kis csíra a fia lehetne!

Persze hozzá vagyok szokva anyám dolgaihoz. Már nem lep meg, ha az iskolából hazaérve egy tök új faszit találok a nappaliban, a konyhában, vagy éppen a két lába közt. A gyári munkástól kezdve a menedzseren át az állatorvosig mindenki megfordult már nálunk, akarom mondani anyám hálószobájában, de azzal, hogy két hónapja egy suttyó húszéves asztalostanonc bájgúnárban találta meg az igaz szerelmet, azzal nagyon nem tudok kibékülni.

Azt hittem, anyám már nem tud újat mutatni, de hát igen, mindig van lejjebb. A ribanckodást egyetemen oktathatná professzorként, szóval pont ő ne oktasson ki engem pasizásból! Főleg, ha nincs is oka rá. Kristóf igenis rendes, csak ez néha nem látszik meg rajta! Ezt mind meg is mondtam neki a képébe, mire így reagált:

– Jól van, értem én, nem kell most hirtelen a fejemhez vágni életem összes hibáját, csak tudod, hogy én mindig is Valentin párti voltam.

– De anya! – Már a hajamat téptem idegességemben. – Valentin már a múlt, érted? Gyerekek voltunk! Szakadj már le erről a témáról! – Nem hiszem el, hogy még most is folyton a nevét hajtogatja, mintha csak valami istenség lenne.

– Lehet, hogy a múlt, de attól még bármikor jelenné teheted – sejtette a szándékát. – Igazán felkereshetnéd.

– Én? Hahaha! – Itt egy tébolyult nevetést hallattam. – Soha!

– Lehet, hogy már régóta szüksége lenne rád.

– Akkor majd megkeres, a két lába, ha jól tudom, még megvan, ha biceg is. Egyébként, amikor nekem lett volna rá szükségem, akkor eltűnt, mint a kámfor, szóval nem is értem mit vársz tőlem. Különben is, el is felejtett már, azt sem tudja, hogy létezem. Soha az eszébe nem jutok.

– Honnan tudod?

– Ez, ez teljesen nyilvánvaló! Francba, most miattad elrontottam! – Ferdén húztam a tusvonalat idegességemben. – Miért kérdezgetsz róla folyton? Talán őt is meg akarod szerezni magadnak? – Már abban a pillanatban megbántam, ahogy kimondtam. Anyám mindig is tiszta szívvel, feltétel nélkül, őszinte szeretettel szerette Valentint, és azt hiszem, ő volt az egyetlen olyan ember az életében, akiről soha egyetlen rossz szó nem hagyta el a száját, erre én meg képes vagyok egy mondattal bemocskolni az egészet.

– Én csak… – egy pillanatig szóhoz sem tudott jutni döbbenetében. – Én csak azt szeretném, ha nem állna közétek olyan alantas érzelem, mint a harag.

– De én képtelen vagyok továbblépni.

****

Üres óráimban néha azon gondolkozom, vajon mi lehet vele. Anyu szerint ekkora sérülés után kizárt, hogy valaha folytassa a korcsolyázást. Legalábbis versenyszerűen. Vajon hogy viselheti?

Gyengébb pillanataimban megszakad a szívem, ha elképzelem, milyen érzés lehetett neki elveszíteni azt a dolgot, ami olyannyira éltette, hogy még a gyönyörű baráti kapcsolatunkat is képes volt feláldozni érte. Sötét pillanataimban viszont valamiféle gonosz elégtételt érzek, ezért pedig rendre irtóra szégyellem magam.

De vajon, ha a lutzok meg rittbergerek varázsa lehull róla, néha azért az eszébe jutok? Vajon érez bármiféle megbánást amiatt, ami történt, vagy végleg elfelejtett, s nem vagyok számára más, mint egy név a múltból, amihez már nem kötődnek érzések? Vajon széttépte a közös képeinket? Vajon elfelejtette a közös emlékeinket? Vajon fel tudja még idézni a beceneveinket, amiket egymásnak adtunk? Vagy számára egyáltalán nem jelentett annyit a barátságunk, mint nekem?

****

Ha valaha az életben még összefutnánk, vajon hogyan reagálnék? És ő hogyan reagálna? Elfordítaná a fejét, és vért izzadva próbálna úgy tenni, mint aki észre sem vett? Vagy közömbösen odaröffentene egy mezei sziát? Esetleg összepillantásunk mélyen a szívébe markolna, s mintegy varázsütésre, tódulna az agyába az összes szép emlékünk megható hegedűs-zongorás könnycsalogatós zene kíséretében? A közös nevetések, a ki kivel hogyanozások, amikor az erotikus helyett véletlenül egzotikust olvastam. Vagy az, amikor leesett az ágyról, és én ezen annyira röhögtem, hogy a málnaszörp a pofámból gejzírszerűen tört föl, és áztatta el a fehér ingemet. Persze aznap volt az évzáró, az pedig az egyetlen ünneplő ruhám…

Vajon olyan lenne, mint a mesékben? Látom is magam előtt a nagy találkozást. Érzelmektől elcsukló hangon köszönne nekem, s utánam fordulna, mikor elhaladok mellette az utcán, de ő nem a hátsómat stírölné, mint Kristóf általában, hanem a hosszú hajam lobogását, amint a pajkos szél kacéran bele-belekap és… najó, ez túl klisés és romantikus, én meg nem vagyok az a romantikus fajta, aki akut fangörcsöt kap már egy helyes fiú puszta mosolyától is. Így is tök gáz, hogy egy olyan srácról írok, aki tök semleges nekem, és akire soha nem is gondolok, csak üres óráimban, amikor épp rettenetesen unatkozom, és nincs jobb dolgom.

****

Nagyon örültem, amikor a sminkelés után leléphettem végre otthonról. Anyámnak azt mondtam, estére hazajövök, de már elköszönésünk pillanatában pontosan tudtam, hogy Kristóf után apához megyek, és nála is töltöm a hétvégét, és biztos, tutibiztos, hogy nem vele meg a kisgyerekkel fogok közösen családi programokban részt venni. Annál még apuval is jobb társasozni. És ez nagy szó.

Kristóffal az élet

A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, ezt már eddig is tudtam. De az, hogy ezt a tulajdonságukat a tinédszerkorukra sem sikerül kinőniük, és ítélkeznek csupán a fantáziájukra meg a rosszindulatukra támaszkodva, az eléggé elkeserítő.

Engem tizenhároméves koromban könyveltek el kurvának, és ezt a bélyeget azóta is viselem. A skatulyámat egy gonosz, az acélnál is erősebb anyagból kovácsolták, és én képtelen voltam kiszabadulni belőle, bárhogyan erőlködtem is. Persze mára már úgy-ahogy hozzászoktam, de azért még mindig nem kellemes találkozni azokkal az ítélkező, lenéző pillantásokkal. Pedig ott vannak mindenhol. A suliudvaron. A folyosókon. Az osztályteremben. Az utcán. Mintha bármelyik pillanatban leköphetnének. Csodálom, hogy még nem lógatták a fejemet bele a sloziba, mint az amerikai tinifilmekben.

– És miért kapom mindezt? Azért, mert ítélkezni könnyebb, mint együtt érezni. Mert nincs annyi empátia bennük, hogy legalább késztetést érezzenek a dolgok mögé látásra, és inkább hódolnak a közös utálkozás közösségápoló szokásának. Mivel sajnos én vagyok e közös gyűlölet tárgya, cseppet sem vigasztal a tudat, hogy ezáltal egyfajta pozitív, csapatépítő szerepet töltök be. És mindezt miért kapom? Mert a szüleim anno elváltak, magam alatt voltam, Varga tanár úr pedig segített nekem. De csak segített. Most komolyan, hogyan lehet realitása annak, hogy a tanár úr egy pedofil perverz, én meg egy ribanc? Tényleg olyan reális, hogy tizenháromévesen azért kaptam ötöst évvégén, mert történt valami köztünk? Ó, te jó ég…

– Aha-aha, értem. – Miközben magyaráztam, Kristóf láthatólag nagyon máshol járt.

– Nem is figyelsz rám!

– De figyelek. Mit eszünk ma vacsira?

– Azt mondod, figyelsz rám? Na, akkor miről beszéltem eddig? Ó te jó ég, te baromira semmire sem figyeltél! – fakadtam ki felháborodva.

– Jó, tudod, hogy van ez, amíg a nők locsognak össze-vissza, addig én fontosabb dolgokon gondolkoztam.

– Mint például a vacsorán? Az neked fontosabb, mint az én lelkivilágom? Szerinted locsogok össze-vissza? Konkrétan kiöntöttem neked a lelkem, te meg itt ledegradáltad fecsegéssé! Feláldoztad a vacsora oltárán!

– Most meg mit forgatod ki a szavaimat? A hülye tanárodról beszéltél, de azt már ezerszer kitárgyaltuk.

– A locsogás-fecsegésen nincs mit kiforgatni, cseszd meg! Szerinted amiket mondok, az csak locsogás-fecsegés! Tök komoly dolgokról beszélek, de te ahelyett, hogy kinyitnád a szíved, vagy legalább a füled, jössz valami idióta sztereotípiával a nőkről. Tudod, mi ketten egyáltalán, de egyáltalán, de egyáltalán nem értjük meg egymást!

– Most meg te vontál le szar következtetést.

– Miért, megértjük egymást? Én azt várnám el a barátomtól, meg szerintem minden normális, egészséges értékrendű lány azt várná el a pasijától, hogy támogassa, hogy értse meg, vagy ha nem is érti meg, legalább tegyen úgy, mintha megértené, és próbálja vigasztalni, de te még csak meg sem próbálsz megérteni, mert a figyelmedet olyan elementáris dolgok töltik ki, mint például a vacsora. De, ne, ne szólj közbe, ez nem egyszeri eset! Emlékszel, amikor egy csomót pofáztam a múltkor, már nem emlékszem miről, és te öt perc után megkérdezted, hogy ja, hozzám beszélsz? Vagy amikor egyszer megdicsértem az új pulcsidat, mire te automatikusan válaszoltál nekem, hogy „köszönöm fizetnék”, mintha egy pincérnő lettem volna!

– Most mit vagy úgy oda? Megszokás. Legalább én szoktam fizetni – nevette el magát, mire feladtam.

– Látod, most sem jön át, hogy mit is akarok mondani, viccet csinálsz belőle! – fakadtam ki, és mint mindig, most is önkéntelenül az jutott az eszembe, hogy Valentin biztos megértene. Legszívesebben ezt is hozzávágtam volna, de nem akartam balhét.

– Valentin biztos véresen komolyan venné – felelte, mintha csak olvasott volna a gondolataimban…

– Igen, bizonyára. Mint minden normális srác.

– Akkor én szerinted nem vagyok normális srác.

– Hát nem – világosítottam fel sértődötten, mire beállt a tücsökciripelés.

– Oké, ne haragudj, hogy nem figyeltem! – próbált végül kiengesztelni néhány másodperc elteltével. – Tényleg nagy köcsögök az osztálytársaid, csak szarni kell rájuk jó magasról.

– Most csak azért mondod ezt, hogy ne hagyjalak el Valentinért?

– Pff, attól nem félek. Csak attól, hogy nem lesz szex ma este.

– Áh, szóval erről fúj a szél – szóltam meg, de nem bírtam visszatartani a nevetésem. – Akkora egy idióta vagy, atyaég!

****

Szilivel ambivalens a viszonyunk. Harcolunk és békét kötünk, gyűlöljük egymást, mégsem tudunk a másik nélkül élni.

Mindkettőnknek szükségünk van egy személyre, akihez ragaszkodhatunk ebben a gonosz világban, ha már a családunkhoz nem tudunk. Hogy szeretem-e? Szili befogadott. A kezét nyújtotta, amikor hátat fordított nekem a világ, amikor a “kurva” és “ribanc” jelzők úgy záporoztak rám, mint esőcseppjei a hirtelen jött nyári zivatarnak. Fény volt a sötétségben. Oázis a sivatagban. Egy szelet szikkadt kenyér az éhező kezében.

Kicsit olyan ő nekem, mint egy otthon, melynek négy fala elrejt engem a csúfolódók mocskos pofájától, és azt hiszem, ezért örökre hálás leszek neki. De hogy szeretem-e? Régen még szerettem, de ma már csak ragaszkodom hozzá, mint néhai kóbor kutya a megmentőjéhez.

Ha ő nem lenne, nem tudnék hova menni, amikor éppenséggel elegem van az ősökből. Mert barátaim azok aztán nincsenek. Nem mintha annyira bánnám. Mostanában már igazán nem bánom.

Kiváló lakberendező módjára rendezkedtem be a skatulyámban, és azt kell, hogy mondjam, jól érzem magam benne. A boszorkány, aki kívülről szép ugyan, de belül rothad. Ha valaki sokat hallja másoktól, hogy ő milyen ember is valójában, egy idő után elhiszi, és már-már rá is erősít erre.

Szabó Tamás: Megváltó álom | I. Regényíró pályázat

Szabó Tamás: Megváltó álom | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Tamás: Megváltó álom című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Ebben az izgalmas történetben az író elkalauzol minket a metál zenét kedvelők szubkultúrájába. Ám ez az utazás jóval több mint amire számítunk.
Egy gimnázium fiataljain keresztül kapunk bepillantást abba a világba, amelyben élünk, amelyben töltjük mindennapjainkat, ahol a saját sztereotip szemüvegünkön keresztül látunk mindent, és ami nem fér bele az így kialakított világnézetünkbe, az nem létezik vagy maga a született rossz.

Szabó Tamás: Megváltó álom

romantikus thriller

Prológus

A női szobrok néma közönnyel szemlélték a homlokzatról a mentőautó hősies küzdelmét, amint a többi jármű között szlalomozva próbál előretörni az ódon épületek alkotta labirintusban. A sziréna bántó vijjogása egy percre csapdába esett és makacsul vergődött ide-oda a szűk helyen, akár egy haldokló szív a csontok kosarában. Ahogy a mentő kiszabadult és távolodni kezdett, egyre mélyebb és halkabb lett ez a visszhangzó pulzálás, mígnem aztán teljesen elhalt.
    Délután három volt, de máris sötétedett. Sűrű köd borult a pesti belvárosra. A Duna felé tartó, ütött-kopott hetes busz bevánszorgott a következő megállójába. Utasai kifejezéstelen arccal meredtek maguk elé. Csak a gépies megszokás tudta, hogy hamarosan előbukkan a távolban a Gellért-hegy. A csuklós Ikarus becsukta ajtajait, és folytatta az útját. Elromlott a fűtés, ráadásul egy ablakot nem lehetett becsukni, így a fagyos téli szél akadálytalanul süvített be.
    Egy fejkendős öregasszony szállt föl a Blaha Lujza téren, megindult egy szabad ülés felé, ám egy suhanc megelőzte; el is foglalta volna a helyet, ám a néni ingerült arca láttán állva maradt. A hölgy leült, szándékosan megtaszítva a fiút a vállával. Nem kért elnézést, ehelyett átrendezte elnyűtt szatyraiban a piacon vásárolt zöldségeket. Hazafelé tartott, úgy ismerte ezt a járatot meg a várost, mint a tenyerét. Jaj, ez a fránya köd, gondolta aggódva, és a nagy fehérségre meredt maguk előtt. Nem irigylem most a vezetőt. Vajon mennyit lát az útból?
    A háttámlán éktelenkedő horogkeresztekre tévedt a tekintete. Micsoda trágárságok! Bárcsak a kezem közé kaphatnám a vandálokat, akik így bemocskolnak mindent! A mai fiatalok úgy el vannak szemtelenedve! Sosem adják át az ülőhelyet… most is úgy kellett kiharcolnom magamnak.
    Szokás szerint kritikus szemmel figyelte a környezetét. Egy kisfiú tömött hátizsákja minden fékezésnél nekiütődött a mellette állónak. A néni durván leszidta: – Vedd már le a táskádat, te taknyos!
    A gyerek szót fogadott, de közben sírósan legörbült a szája. A nő élvezettel figyelte a hatást, aztán elővette a Népszavát. A dátumra tévedt a tekintete: 2004. december 10. De gyorsan eltelt ez az év is. Bizakodva tekintett a jövőbe. Idén végre beléptünk az Unióba, állítólag nemsokára euróban kapom a nyugdíjat. De jó is lenne…
    Elkezdett olvasni egy cikket. „Újabb katolikus templom égett le hazánkban, ezúttal Tolna megyében. Az ügyben nyomozó őrnagy szerint valószínűleg egy sátánista szekta tehető felelőssé a vandál bűncselekményekért, és a fiatal elkövetők egy jól elkülöníthető szubkultúrához tartoznak. Az ismertetőjegyük a…”
    A nő álmosan lapozott egyet. A busz dugóba került, s lépésben araszolt tovább az Astoria felé.
    Az öregasszony be-bebólintott, majd elaludt.

Kisvártatva hangos zenére ébredt. Te jó ég, mi ez a rettenetes lárma?! Szétnézett. A bal első kerékre szerelt ülésen egy feketébe öltözött, sovány tinilány kuporgott, háttal a menetiránynak, és arccal a néninek; az ő kütyüjéből hallatszott a zene. A nő borzalmasnak találta a dalszöveget:

Ha gitárt fognál, én szólok:
Tűnj el innen, nem a te dolgod,
Csak szemétdomb, csak disznóól,
Ez a szanaszét baszott rock’n’roll!

    Utálkozva méregette a kistermetű lányt. Nem tűnik magyarnak. Olyan örömtelenül hallgatja ezt a ricsajt – úgy meg minek? Elképzelte, amint felpofozza és kidobja innét azt a kacatot a fülhallgatóval együtt. Botrányosnak találta a csupafekete ruháit. Hogy hordhat egy lány bakancsot?! És ha már itt tartunk, az a telefirkált, zöld katonai táska sem illik hozzá. Az uram szimatszatyornak hívta. Azok a szavak ott együttesek nevei? És mik azok a fura csillagok, szimbólumok? Közellenség! – mondta ki a szentenciát. Rohadt kis rockos! Engesztelhetetlenül gyűlölte a fiatalokat (főleg miután pár huligán betört hozzá a kilencvenes években), és most úgy érezte, megtalálta a tökéletes célpontját, aki megtestesíti a várost elárasztó mocskot. Úgy tekintett a lányra, mintha ő firkálta volna fel azokat az ocsmányságokat a háttámlára meg a milleniumi épületek falaira.
  – Kapcsold már ki azt az alpári zajt! – szólt oda neki nyersen, ám a lány nem hallotta a zenétől. Pár perccel később véletlenül találkozott a tekintetük. A tinédzser fásultan állta szigorú utastársa pillantását, majd elfordította a fejét, és nem kapcsolta ki a készülékét. Csak úgy sütött róla a bánat. Bal kezét a zsebébe rejtette. A nőt már nem is a lárma zavarta, hanem a lány komorsága. Milyen apatikus. Valami nem stimmel vele. Biztos kábítózik a tetves kis korcs! Ahogy az öregasszony belenézett azokba a sötét szemekbe, úgy érezte, a depresszió egyfajta ködfallal veszi körül azokat; éppúgy lehetetlenség lett volna kifürkészni a lány természetes állapotbeli arcát, mint meglátni a fehérség mögött a budai hegyeket.

Patkány vagyok, de nem féreg,
Az élet a legjobb méreg!

    A nő tüntetőleg befogta a fülét. Micsoda Istennek nem tetsző gyermek, gondolta, és felé intett. A kis huligán ránézett, és végre lehalkította a zenét.
    – Na ide figyelj, te kis tetű! – rikácsolta az öregasszony, mire a lány összerezzent. – Hogy mered ránk erőltetni a rossz ízlésedet?! Benne van az utazási feltételekben, hogy tilos zavarni a…
    A fiatalabbik utas váratlan dühvel tépte le a fülhallgatóját (önkéntelenül is kivéve a bal kezét a zsebéből), és fájdalomtól izzó arccal ordította: – Nem vagyok tetű! Hagyjon békén!
    Erre mindenki odanézett. A nő hátrahőkölt e túlméretezett indulattól. Csak most vette észre, hogy hiányzik a lány bal mutatóujja. Nem csoda, hogy rejtegette. Nagyon csúnya amputáció volt. A lány szemébe könnyek gyűltek. Az idős asszony lehajtotta a fejét, miközben a pír szétterjedt ráncos arcán. Nagy kötözködő volt, de még egyszer sem fordult elő vele, hogy meghátrálásra kényszerítsék. Immár teljesen más szemekkel nézte ezt az alultáplált kislányt: űzött tekintet, karikás szemek, és az a borzalmas csonkolás… Elképzelte őt tíz kiló plusszal. Egykor gyönyörű arca lehetett, ám most sebhelyek tarkították. Vagy nagyon beteg, vagy tényleg narkózik. A néni érezte, ezúttal túl messzire ment. A maga módján megsajnálta. Ennek aztán komoly gondjai lehetnek. Vajon mi történt vele? Hová tart?
    Sejtette, egykönnyen nem fogja elfelejteni azokat a szélsőséges érzelmeket, amelyeket ma látott ezen az ifjonti arcon. Felsóhajtott és csak hogy elterelje a figyelmét a történtekről, ismét belelapozott az újságba, de alig bírt odafigyelni a szavakra.
    Talán mégsem kellett volna olyan nyersen bánnom vele. Én nem is akartam bántani. Én csak... – mentegetődzött a nő otthon, pár órával később.
Mikor a lány már nem élt.

 

Szenthe Kincső Devanshinak hívták. Tizennyolc éves volt, de már nem is emlékezett rá, mikor ünnepelte utoljára a születésnapját. Kreol bőre miatt Magyarországon szinte mindenki romának nézte és sok támadás érte emiatt. Igazság szerint azonban az indiai fővárosban látta meg a napvilágot, egy hindu anyától és egy gazdag magyar apától. Intelligens, éjfekete szemei egymástól távol ültek. Elhanyagolt, vörösesbarna haja a derekáig ért. A férfiak tízéves kora óta mohón megbámulták őt. Szabálytalan szépsége már nem egyszer sodorta bajba viszontagságos élete során. A „botrányos” öltözéke egy viharvert bőrkabátból, egy szürke farmerból, egy pár kopott bakancsból meg egy Tankcsapda pulóverből állt. A zene, amit hallgatott, szintén a debreceni banda egyik régi száma volt.
    Öreg utastársa kiragadta őt a töprengésből, és most megbántottan, friss dühvel nézett az emberekre. Nem is sejtette, hogy a zaj volt az iménti konfliktus forrása (bár ma olyan tompának érezte magát, hogy még a maximumra állított hangerő mellett is alig jutott el a tudatáig a dal).
    Begyöpösödött, vén sárkány! Hagyjanak már! Hát nem volt elég?
    A busz ablakán megpillantotta a tükörképét: egy sokat megélt, koravén arc nézett rá. Valóban komoly gonddal küszködött, mely most betöltötte az egész tudatát. Ha visszatekintett a múltjára, látását könnyek homályosították el, ha a jövőre gondolt, akkor a gyomra rándult görcsbe. A jelenben sem lelt menedékre. Miért nem hagyják békén legalább ma?
    Közeledett a Ferenciek tere. Kincső megtörölte a szemét, a vállára vette az imádott, zöld táskát (amit a Golgota énekese ajándékozott neki és firkált tele pentagramokkal és dalszövegekkel), majd odalépett az ajtóhoz. Őt figyelte mindenki, kivéve az öregasszonyt, aki ezúttal kerülte a tekintetét. A lány leszállt és körülnézett. Motormorajlás, dudaszó, keréknyikorgás. Nagyot kortyolt a hideg, szmogos levegőből.
    Innen már nincs messze… Talán a séta jót fog tenni.
    Elindult a Duna felé. Az arca előtt, mint levakarhatatlan kísérő, nagy párafelhő gomolygott. Fázósan összehúzta a vállait. A bőre rettentően kiszáradt a hidegtől; ha ökölbe szorította a kezét, a vére is kiserkent. A Jégbüfé előtt megannyi rohanó, egyforma ember sürgölődött. Mind fekete ruhát viseltek, hogy minél többet összegyűjtsenek a fukar téli nap sugaraiból. Kincső odaért a zebrához, átment a túloldalra. Két mekegve nevető, nagydarab siheder haladt el mellette. Ösztönös félelemmel húzódott el a fiúk elől, de nem volt elég gyors. Az egyik srác véletlenül nekiment és fellökte, majd szó nélkül továbbment. Kincső elesett. Feltápászkodott; épp átért, mikor az autóforgalom megindult mögötte.

    – Siessé’ má’, hülye római bula! – ordított rá egy vezető.
    Szemét pasik! Kincső leroskadt egy padra, és sírva fakadt. Egy járókelő szánakozva nézett rá. A legtöbben azonban megpróbáltak tudomást sem venni róla. Így ment ez egész életében.
    Besötétedett. A kezeit huholva kijött az aluljáróból egy hajléktalan, és a templom előtt nekiállt kéregetni. Kincsőhöz nem ment oda. A lány elővett egy gyűrött cigisdobozt, rágyújtott az utolsó szálra. Megszédült és megkordult a gyomra. Eldobta a csikket, és elindult a Belgrád rakparton. A kivilágított város beteges, sárga fényben fürdött. Kincső fejében egy kérlelhetetlen hang azt ismételgette, hogy meg kell tennie, nincs más megoldás… A szüleire és a kisöccsére gondolt. Egyikük sem élt már. Csak ő maradt abból a fura családból. Felrémlett előtte a gyerekkora Indiában, aztán Dragomir, a földi Pokol, a rengeteg fájdalom, félelem és vér, a mutizmus meg persze a szörnyű hír a balkáni kórházban…
    Három jóltáplált kamasz ment el előtte. Köpködtek a járdára, és a tornazsákjukat lóbálták. Arról beszéltek, hogyan nyírnák ki a tanáraikat egy „géppityuval”. Mintha csak egy akciófilmről lett volna szó.
    Nem is tudják, milyen szerencsések… Próbált visszaemlékezni, mikor is járt utoljára a suliban. Mintha száz éve lett volna.
    Indiában csak képzelt barátai voltak. Emlékezett, milyen sóvárogva nézte Delhi egyik buja parkjában egy dzsamboljanfa árnyékából az idősebb krikett játékosokat. Mikor a labda elrepült, ő kérés nélkül is szaladt, hogy visszahozza, ám a szerencsésebb sorsú, brahmin gyerekek nem vették el a kezéből. Kopott ruháin látták, hogy alsó kasztbeli. – Ne nyúljatok hozzá! Érinthetetlen! – figyelmeztette a társait az egyik kamasz. A hitük szerint már a kislány lehelete is beszennyezte volna őket. Elővettek egy másik labdát, és azzal folytatták a meccset. Ügyet sem vetettek a pityergő Kincsőre.
    Tovább ment a rakparton, elhaladt egy „Isten szeret téged” firka mellett; akadt ott a száz év során megszürkült házfalakon egy fordított kereszt és egy Metal Kaos felirat is, de Kincső nem figyelt fel rájuk.

    Ismét a múltban tévelygett. A nap folyamán először elmosolyodott, ahogy eszébe jutott Molnár Hajnalka, az egyetlen barátnője a Szent László Gimnáziumból. Képek és jelenetek rémlettek most fel: Hajni megígéri neki a megismerkedésük napján, hogy vigyázni fog rá; Kincső hátulról fogja a hányástól meggörnyedt, részeg Hajni haját a Sziget Fesztiválon; és összegabalyodva fekszenek az ágyon – sápadtfehér a csokibarnán. „Nézd, Kincső, milyen jól mutatunk a tükörben! Mint egy kapucíner szelet! Irigylem a színedet. De én eddig mintha csak kriptában napoztam volna.”
    Az ajkát szakadozott sóhaj hagyta el. Sosem tudja már visszahozni mindezt. Istenem, úgy hiányzik az a kedves erdélyi rocker csajszi a nagy szívével meg az izgalmas történeteivel… Ő is ugyanolyan magányos volt, mint én, amikor három évvel ezelőtt, 2001-ben ideköltözött a szüleivel Pestre. Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt! Miatta mentem el Horvátországba, meg persze Krisztián is közrejátszott…
    Ekkor megtorpant, és bátortalanul felnézett. Vérízű, fekete félelem szökött a torkába, ahogy megpillantotta úti célját a távolban. A Szabadság-híd zöld acélrácsai groteszk monstrumként bontakoztak ki előtte a ködből. Egész nap gyalogolt és buszozott a városban, hogy minél később érjen ide és legyen ideje felkészülni. Arra a dalra gondolt az Akela együttestől: „Felkészültem a halálra… az életre nem készített senki!”
    Dermesztően hideg szél fújt a félig-meddig befagyott folyó felől. A lány rettentően fázott, beteg és éhes volt. De jó lenne már túllenni ezen az egészen és megpihenni! Talán olyan lesz a halál, mint egy álom, amely végre megvált.
    A szíve mennydörgött bordái börtönében. Mi vezetett idáig? Ha visszamehetne most az idő országútján, melyik mérföldkőnél kéne figyelmeztetnie azt az errefelé tartó, örökké magányos, és olykor felelőtlen csitrit? Utólag már okos az ember… Istenem, én csak arra vágytam, hogy szeressenek!
    Kiszáradt a szája. Már csak néhány lépésnyire lehetett a pesti hídfőtől.
    Hajnira és Krisztiánra gondolt. Kettejükkel kezdődött ez az egész őrület. Jaj, Hajni, hol vagy? Miért nem vigyáztál rám, ahogy megígérted?! Dehogy készültem fel a halálra! Úgy félek!
    Magányosabbnak érezte magát, mint korábban bármikor, ahogy ott állt az öngyilkosok hídján, gyűjtve a bátorságot ahhoz, hogy felmásszon végre a Turulmadárhoz.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0